Isteni jelenés

Tegnap már megint egy olyan szituációba keveredtem, ami igazán mélyen elgondolkodtatott a jelen és nagymamáink korabeli világ különbségeiről, íme..

Az, hogy alapvetően szeretem az üzletek akcióit, anyai hagyomány. Valószínűleg ebből adódóan nekem az égvilágon semmi de semmi bajom sincs a boltokban ilyenkor kialakuló hatalmas tömeggel, egyértelmű, hogy nem csak én szeretném a hőn áhított kabátot, vagy urambocsá' fitnesz-szalagot olcsóbban megkapni, mindenki pénzből él ugyanis. Mióta Máté is az életünk része, ez annyiban változott, hogy az én felvehető ruháim száma nagy mértékben megcsappant, az övé meg fordított arányban nőtt, hisz igencsak el tudok csábulni egy-egy cuki babaruha láttán, mentségemre legyen mondva, amit megveszek, azt a gyerek egészen biztosan hordani is fogja. Sőt, olyan dolgokat csinálok, amit előtte soha, nagy szeretettel, mosolyogva, simogatva rakosgatom, hajtogatom őket, esküszöm, nem tudom mi van velem lassan már egy éve. A születése előtti pár hétben is ki-be rakosgattam a szekrénybe, újra hajtogattam, átnézegettem őket, valahogy el sem hittem, hogy hamarosan hús-vér gazdájuk is lesz. :-) Ez, a ruháit illető gondoskodás egyébként azóta is nagyon jellemző rám, múltkor egy napra rendesen lelki beteg lettem, mikor ki kellett dobnom az egyik felsőjét, mert menthetetlenül leette a mi gyümölcslevesünkkel.. Egy elvárást támasztottam magam elé: csak és kizárólag akciós babaruhát veszek neki, nem vagyok hajlandó ugyanis három-négyezer forintot adni egy kis farmerért, amit hord majd 3 hónapig. Ebben egyébként a Tesco nagy segítségemre van, mindig van náluk hihetetlenül jó áron beszerezhető vagány fiúruha, úgyhogy ha beteszem a lábam az objektumba, már Zoli is tudja, hogy most fél órára tuti elnyel a ruhák és akciók sötét mélye.. 

Ez történt tegnap is, csak a multi neve változott, ugyanis babaruha-beszerezhetőségi szempontból a Lidl is nagy barátom még. Tudom, hogy halál ciki, de képes vagyok minden héten várni az új akciót, hátha éppen gyerekgönc lesz megint, s még attól sem rettenek vissza, hogy reggel 7-kor már ott kell állnom gyerekestül, babakocsistul, bevásárlószatyrostul a hidegben, várni a nyitást.. Tényleg hülye vagyok, mi? :-D Ilyenkor viszont, (nem tudom másképp megfogalmazni) valósággal leszáll a lila köd, és csak a cél lebeg előttem, nem beszélek senkivel, nem mosolygok senkire, csak irány be a középső sorba a zsákmányért. A baj csak az, hogy nem csak én gondolkodom így, hanem rajtam kívül még legalább 10 anyuka, akik még annyival is előnyösebb helyzetből indulnak, hogy nincs náluk a gyerkőcük, de mivel Zoli ilyenkor már dolgozik, nem hagyhatom otthon vele Mátét csak azért, mert nekem már megint bekattant az akkut vásárlási görcs. Szóval állunk ott fagyoskodva a reggeli ködben, mindenki méregeti a másikat, vajon kinek áll az ajtóhoz közelebb a bevásárlókocsija, majd egy óvatlan pillanatban "véletlenül" valaki mindig lök egy kisebbet-nagyobbat a másikon, csak hogy előnyösebb pozícióból indulhasson. Na, végre végre nyitják az ajtókat, ilyenkor az első ember még látványosan lassan is tolja be a kocsiját, őt aztán igazán nem is érdekli az egész, a többiek pedig mosolyt erőltetve az arcukra engedik előre a másikat, legszívesebben persze seggbe rúgnánk egymást, csak haladjon már a sor. Ilyenkor egyébként kétfelé oszlik a tömeg, van, aki látványosan a zöldségesstand felé veszi az irányt, eljátszva azt, hogy ő tényleg csak egy kis zellerért jött a levesbe ilyen korai órán, mi meg, a vérmesebbek gyerekestül vagy anélkül startolunk a hőn áhított cuccért. Ilyenkor mindenki lélekszakadva ragadja meg azt is, ami nem is kell neki, azon az elven, hogy ha a kezében van, csak nem szedik ki belőle, majd utána szelektál. (Hosszú karok, öblös bögyök előnyben). Én azért ennél eggyel visszafogottabb vagyok, ténylegesen méret szerint szelektálok, és szigorúan egyesével, igaz, olyan csúcs gyorsra fejlesztettem már ezt a technikát, hogy  a Nasa is elirigyelhetné. Egy hatalmas kupac zacskót 1 perc alatt átszkennelek, hogy van-e olyan, ami nekünk való, még én magam is elcsodálkozom néha, tanítani kéne ezt, hiába! :-) Aztán van ám a vérpofátlan vásárló is, aki az akciós pult előtt keresztbe fordítja a kocsiját, csak hogy más tutira ne férjen oda. Na ilyenkor szoktam én a hidegvéremet elővenni, és gondolkodás nélkül arrébb lódítani az egész kocsit,aztán a csúnyán néző kedves vásárló felé egy mosolyt küldeni, ne legyünk már ilyenek, na.. Aztán van a még ennél is eggyel pofátlanabb, aki kiveszi más kosarából a nehezen megszerzett cuccot.. Nem egy ilyet láttam már, és ilyenkor mindig szóltam is az illetőnek, aki gyakorlatilag lopott, de ennek ellenére EGYSZER SEM tették vissza az árut a jogos tulajdonosának. Hiába, ilyen világban élünk.. S hogy milyenben, az most jön még csak! :-) Miután a szívverésem is kezdett visszaállni a normálisra a megszerzett ruhák feletti örömmámor érzése miatt, jöhetett még a kosaramba egy kis banán és pár apróság, aztán irány a pénztár. Azt elfelejtettem mondani, hogy Máté addigra már gyakorlatilag kétszer szétszedte a bevásárlókocsit, háromszor beütötte a száját az élébe és 5-ször leszopta azt a kis kampót, amivel egymásba vannak dugva a kocsik, de ez van, a gyerek ugye mindent a szájába vesz.. Mivel aznap akcióváltás volt, olyan tömeg lett hirtelen, hogy sorra nyitották meg a pénztárakat, de még így is legalább hatan álltak előttem. Máté akkora már igencsak nyűgös volt, nekem pedig az volt a feladatom, hogy azt az uszkve 20 percet, amíg sorra kerülünk nagyobb ordítás nélkül túléljük. Éppen kukucsosat játszottunk, amikor olyan történt, amire igazán nem számítottam.. Egy mögöttem álló kb. 70 év körüli házaspár női tagja igencsak artikuláltan, és jól hallhatóan közölte, hogy "jaj, milyen édes kisfiú, de miért nem megyünk előrébb a sorban?? Az ő idejükben ez így volt szokás!!" Ne tudjátok meg, erre a mondatra, mintha kiesett volna a tér egy darabja, még a pénztár pittyegése is elhalkult, lelassult az idő, és az előttem álló néhány ember szégyenkezéssel vegyes tekintetekkel engedett előre. Én szabadkoztam, hogy de hát mindenki a sorára vár, és nem kell, igazán, aztán eszembe jutott, hogy tényleg milyen világban is élünk? A 60-as 70-es években teljesen természetes volt, hogy a babájukkal szerencsétlenkedő nőt előreengedik bárhol, most meg mint a lovak megyünk előre, és senki sem érdekel minket. S az is eszembe jutott, hogy amíg nem volt Máté, bizony én sem engedtem előre senkit, pedig biztosan volt olyan, hogy mögöttem két gyerkőccel lavírozott valaki. Egyébként, azt hogy milyen nehéz babával vásárolni, tényleg csak akkor tudja meg az ember, amikor csinálja. Nem elég, hogy folyamatosan pakolgatsz egy 10 kilós (vagy annál nagyobb) csomagot, még szórakoztatnod is kell, különben ő fogja saját magát, abban pedig nem nagyon szokott köszönet lenni. 

Szóval rendesen megilletődve előrébb mentem a sorban, és tényleg nagyon komolyan mondom, hogy arra a pár percre ez a néni bearanyozta mindenki lelkét. Olyan, de olyan mély csönd lett úrrá mindenkin, csak a pénztár szkennelője pittyegett, s a végösszeg hallatszott, semmi más. Azt hiszem, mindannyian magunkba néztünk egy percig, akkor már eltörpült a hülye akciós ruháért folytatott küzdelem, az egymás kezéből kikapdosott cuccokért folytatott harc valósággal szánalmasnak tűnt. Talán jobb is lett a világ egy pillanatra, és ott Budapest egy pontján, egy multicég falai között ha rövid időre is, de kigyúlt az Isteni fény, ezt a nénit pedig kívánom, hogy áldja meg a Jóisten a tenni akarásáért, kiállni meréséért még jó sokáig, mert olyat tett, ami mindannyiunk szívét beragyogta, és láthattuk, hogy igenis van még jóakarat ezen a világon! 

(Majdnem) wellnesselésünk igaz története

Alig vártam, hogy Mátét ágyba tehessem a délelőtti bevásárlás után, ugyanis ezt az élményünket minél hamarabb meg akartam osztani veletek. Még nagyon friss, gyakorlatilag néhány órás az esemény, úgyhogy igyekszem minden pontját olyan élethűen visszaadni, ahogy az valójában történt, istenuccse igyekszem nem ferdíteni. Történt ugyanis, hogy Zoli néhány napja egyszer csak bejelentette, hogy hétvégén dolgoznia kell. Erre a mondatra nekem általában a hirtelen fellépő gyomorgörccsel együtt mindkét kezem összerándulása, és heves szívtáji fájdalom jelzi, hogy menten megüt a guta, de legalábbis szirénázó mentő jön értem 3 percen belül. Így is egész héten kora reggeltől késő estig dolgozik, többet látom a számítógép mögött, mint két lábon járva, ezért különösen rosszul érint, ha még a hétvégék is foglaltak. Ráadásul még csak nem is a fővárosban van dolga, hanem Szegeden, ami egyébként a kedvenc városom, de most örültem volna, ha eltűnik a térképről egy időre. Aztán meg eszembe jutott, hogy milyen hülye is vagyok, hát hogy lehet egyáltalán haragudni egy városra, itt valami köztes megoldás kell, de rögtön! Mivel gyakorlatilag szimbiózisban élünk mi így hárman, azt találtuk ki, hogy kibérelünk valahol a környéken egy szobát, s míg az én életem párja munkálkodik a jövőnkön, mi a Bogyóval majd csak elütjük valahogy az időt, még egyszer mondom: Szeged a kedvenc városom.. :-) Viszont ha már lúd, legyen kövér, meg sem állunk egy wellness szállóig, úgyis régen volt már Szilveszter, amikor is Egerszalókon lógattuk a csülkeinket a forrásvízbe 3 napig, most majd Szegeden tesszük meg ugyanezt, úgysem voltunk még ott hasonlók miatt. Fel is csillant a szeme mindhármunknak (bár lehet Bogyónak csak a sütőtök miatt, amit majszolt éppen), és nagyon gyorsan döntöttünk a Hunguest Hotel Forrás mellett, ami állítólag Szeged legjobb szállodája, árai alapján legalábbis mindenképpen annak kell lennie..

Szerencsésen meg is érkeztünk az objektumba, s míg Zoli bement elintézni a formaságokat, mi Mátéval még a meleg autóban várakoztunk pár percig. Ekkor ért az első meglepetés: a bejárati ajtónál ott állt egy gyakorlatilag tűleveleitől teljesen megfosztott, de díszekkel talpig felaggatott karácsonyfának nem nevezhető kóró, ami pár héttel ezelőtt még biztosan teljes pompájában ragyogott, de január 16-án nem kellene már fájó szívvel ugyan, de megválni tőle? Mellette közvetlenül egy kis asztalkán annak rendje és módja szerint a kissé viharvert adventi koszorú is helyet kapott, ráadásul mind a négy gyertya rajta volt még, igaz kissé viseltesen, de igencsak peckesen kihúzva magukat. A bejárat fölött zöld színű girlandok himbálóztak karácsonyfa formájúra kifeszítve, ez meg azért volt igazán szürreális látvány, mert az igen erőteljes szél ide-oda tépte az egészet, s ha egy kicsit jobban szurkolok onnan az autóból, s ne adj Isten még ráolvastam volna egy-két sötét mágiát, tutira leszakad az egész, és jól pofán nyom valakit, aki éppen arra jár. Ezt látva az első benyomásom nem volt éppen pozitív a szállodáról, de mivel a chokito is rettenetesen ronda volt, és mégis baromi finom, gondoltam, adok még egy esélyt, hátha a belbecs kiemelkedő lesz.

Néhány perc múlva Zolival együtt megérkezett a csomaghordónk is, aki egyébként egy végtelenül szimpatikus ember, jó nagyot is mosolyogtam rá, pedig Isten látja lelkem, nem nagyon szokásom ez idegenekkel. :-) Ahogy a liftből kilépve haladtunk el a szobák előtt, elég furcsa volt, hogy az egyik előtt egy odadobott vendégágy, a másik előtt használt ágynemű, s a miénk előtt egy koszos, csupasz, igencsak használt szivaccsal rendelkező kiságy állt, benne az általunk előre kért műanyag gyerekkáddal. Az első dolog, ami megfordult a fejemben, hogy ezen a szivacson fogom altatni Mátét?? Tök mindegy, hogy hány lepedőt raknak majd rá, köszi, de ennél még a padló is tisztább. Beléptünk a szobába, s láttuk, hogy két különálló ággyal vártak minket, s mikor összenéztünk Zolival, a csomaghordó, még egyszer mondom, végtelenül szimpatikus emberünk ajánlotta fel, hogy ő összetolja nekünk, igazán nem fáradtság, seperc alatt meglesz. Mi Mátéval a művelet közben kissé arrébb mentünk, de vesztünkre pont észrevettem, ahogy elmozdult az egyik ágy, hogy alatta beazonosíthatatlan kenyér vagy kekszmorzsák voltak, Bogyó szeme villanásán láttam, hogy azonnal rárabolna, ha hagynám. Akkor kezdett kissé elborulni az agyam, és bár engem sem a Rózsadombról szalajtottak, hiszen Angliában dolgoztam takarítóként egy szállodában, de az tuti hétszentség, hogy utánam senki sem talált egy ekkora morzsaparkot, hogy még egy tekintélyes méretű hangyabolynak is egy hétbe tellett volna, hogy elhordja. Ennek ellenére még mindig nem szóltam egy szót sem, de azért éreztem, hogy egész magas szintre ment már fel az a bizonyos pumpa.. Ráadásul még a kiságyat is Zoli, és a londíner cipelték be a szobába, aki érezvén a bár hallgatag, de mindjárt kitörő feszültségemet folyamatosan azt ismételgette, hogy mire visszajövünk, a takarítók megoldanak mindent, és ne haragudjunk, de most éppen turnusváltás van, és folyamatosan jönnek az új vendégek. Ez a szegény ember épp csak azt nem tudta, hogy Zoli megérezvén valamit, fél 12-kor felhívta a szállodát, hogy mikor készül el a szobánk (ugyanis náluk van ún. korai érkezés délelőtt 10 órától INGYENESEN), mikor érkezhetünk. Ó, bármikor- érkezett a megnyugtató válasz, a szobájuk már készen áll. Ehhez képest kiságy kopasz matracostul kinn, hadd ne ismételjem el az előbbieket..

A frusztrációs indexünk akkor már mindkettőnknél elég jelentős szintet ért el, de mivel mindennek tetejébe még baromi éhesek is voltunk, gondoltuk, a szálloda most jóvá teheti az eddigi keserű szájízt, együnk hát egy finomat. Egykedvűen nézegettük az étlapot, végül Zoli kért egy halászlét, majd egy lazacot spenótágyon, én pedig egy rántott camembert mellett döntöttem sült gyümölcsökkel, utána kompenzálandó a rossz hangulatot, egy somlóit kértem. Erre a felszolgáló hölgy kedvesen felkiáltott: -Nagyon jó döntés a camembert és a somlói is, ez utóbbi aztán igazán nagyon finom! Miután Zoli felfedte a titkot, hogy ráadásul még cukrász is vagyok, még az is elhangzott a hölgy szájából, hogy: Ó, remélem nem okozunk csalódást!. No, ezt erőteljesen reméltem én is, az előzményeket ismerve meg pláne. Egyébként nem véletlenül választom az étlapról a somlóit szinte minden étteremben, szerintem sokat elárul a konyháról, hogyan nyúlnak hozzá ehhez a tradicionális desszerthez.

Megérkezett a halászlé, és a camembert, Isten látja lelkem, egyikünk sem egy kifogást kereső, kákabelű vendég típus, nálunk jobb evő párt szerintem nem hordott még a hátán a föld, de ez a két fogás nagy jóindulattal is csak közepes volt, minden kreativitást nélkülöző, otthon is bármikor előállítható kis semmiségek. Mondjuk legalább Bogyó jól járt, ő jóízűen eszegette a sült banánt a tányéromról, jelzem, szerintem az is halálra volt cukrozva, majdnem összeragadt a szám, amíg ettem. Aztán kihozták végre a beharangozott somlóit, ami tálalását tekintve egész pofás volt, de ahogy megkóstoltam, mélységesen csalódnom kellett. Iszonyatosan édes volt, olyannyira megborulhatott a cukor, hogy egy kanál elfogyasztása után 3 óráig dolgozhatott bennem az inzulin, mire félig lebontódott a véremben, de az igazi meglepetés csak ezután ért. Miután egyszerűen nem tudtam legyűrni ezt a tömény cukor sokkot, odajött a felszolgáló hölgy, és anélkül, hogy én bármit szóltam volna, azt mondta nekünk: "Tudom, hogy a somlói nem volt valami finom, amióta én itt dolgozom, ez még nem sikerült ilyen rosszul soha". Na, ekkor borult el az agyam olyan szinten, hogy miután lehiggasztottam magam, mondtam Zolinak, hogy most azonnal menjünk oda a recepcióhoz, kérjük vissza a pénzünket (ugyanis azt persze előre elkérték), és húzzunk innen haza amilyen gyorsan csak tudunk, mert nem egy 4!! csillagos szállodához méltó eseménysoron vagyunk most túl, nem beszélve arról, hogy miután a felszolgáló hölgy kérés nélkül saját maga említi meg, hogy a somlói igenis szar, ennek az ebédünk végösszegénél semmilyen de semmilyen kompenzálása nem jelenik meg, így történt hát, hogy 12 000 forintot fizettünk egy olyan ételsorért, ami nemhogy említést sem érdemel, de kifejezetten rossz volt. Mint már mondtam, dolgoztam más országban, egy ilyen után nem hogy a számlát nem fizettetik ki velünk, de 3 napig körülöttünk ugrálnak, csak, hogy feledtessék a nekünk okozott kellemetlen perceket. Most akkor ki van kiért? Mi pihenni mentünk oda, a sok hiányosság láttán egy rossz szót sem szóltunk, na de a somlói ügy úgy betette nálam a kaput, hogy még Zoli is csak nézett, ilyennek nagyon ritkán lát ugyanis.

Félreértés ne essék, tudom, hogy működik ma manapság a vendéglátás Magyarországon. Vigyél magaddal rengeteg pénzt, azt szó nélkül költsd el, de egy rossz szavad ne legyen, ha valami nem tetszik, vagy nem volt finom, amit eléd tettek. Mindkét oldalt volt szerencsém megtapasztalni, voltam vendég, és vendéglátó is, de hogy ez nem egy 4 csillagos szállodához méltó viselkedés, az egészen bizonyos.

Kissé lehiggadva, de mégis eléggé felpaprikázott hangulatban odamentünk hát a recepcióhoz, ahol az egyetlen férfit választottam ki a pultból, tapasztalatom szerint ugyanis sokkal rugalmasabban, gyorsabban kezelnek egy problémát, mint a nők. Megérzésemben nem is csalódtam, ahogy ecseteltem neki az eseményeket, néhány percen belül érkezett is hozzánk a szálloda igazgatója, aki történetesen nőnemű volt. Az egyébként, hogy ő az igazgató, csak jóval később derült ki számunkra, ugyanis a nevén kívül ezt a titulusát nem említette, de ezen most ne lovagoljunk. Zoli vázolta neki a tapasztalatainkat, hogy a kiságy a koszos szivaccsal megvetetlenül a szobánk előtt állt érkezéskor, holott még telefonon is jelezték neki, hogy készen áll a szobánk, hogy a különálló ágyakat a londíner és ő tolták össze, hogy kekszmorzsa-kolóniát találtunk az ágy alatt, na és persze a somlói-ügy. Erre halálos nyugalommal az igazgatónő: Nagyon sajnálja a dolgot, a housekeeping valóban tévedett, egyébként épp most beszélt a pincérnővel, és az ő állítása szerint ilyen nem hangzott el a somlói kapcsán. Micsodaaaa???? Az ütő is megállt bennem, most gyakorlatilag még meg is hazudtolnak, hogy csak kitaláltam az egészet, és el sem hangzott, hogy a somlói szar. Akkor döntöttünk úgy, hogy ebben a remek 4 csillagos szállodában egy percet sem maradunk tovább, tiszteletteljesen kértem, hogy bár a csodás ebédünket készséggel kifizetjük, de a szállás minden egyes forintját azonnal kérjük vissza, mert ahogyan az igazgatónő ehhez az egész kérdéshez állt, az minden, csak nem kifogáskezelés. Újra recepció, majd újabb félórás várakozást követően visszakaptuk a pénzünket, miközben még mindig nem látva az idegtől ecseteltem Zolinak, hogy bár tisztában vagyok vele, hogy nincs több százas olvasóközönségem, ezt a kis semmiséget csak megemlítem majd a blogomban, erre odajön az igazgatónő, hogy ne fenyegessük őket.. Mi? Én most egy magánbeszélgetést folytattam a férjemmel, az pedig, hogy hogyan nyilatkozom a szállodáról tudtommal nem büntetendő dolog. Közben a csomaghordó újra megjelent a bőröndjeinkkel, én elmentem még mosdóba, ezalatt az igazgatónő állítólag felajánlott nekünk egy apartmant, és azt, hogy nem kell kifizetnünk az ebédet somlóistól, mindenestül,  ezt Zoli természetesen már nem fogadta el, eme remek intézmény vezetője annyit nem vett észre, hogy itt nem anyagi természetű kifogásról van szó, mi csak szerettük volna jól érezni magunkat ezen a hétvégén, erre azzal szembesülünk amivel, és szőrmentén még hazugnak is neveznek. Köszi, nem kell apartman, pont elég volt ebből ennyi.

A recepciós egyébként sűrű bocsánatkérések közepette búcsúzott tőlünk, hihetetlenül korrekten állt hozzánk, s a kedves londínerünket se felejtsem el ugye.. :-) A történtek ellenére Szegedet még mindig nagyon szeretem, de annyi bizonyos, hogy a Hunguest Hotel Forrást messze el fogjuk kerülni.

Máté legnagyobb barátja: az evés

Minek is szépítsem, Máté az étkezési szokásait illetően sem volt soha hétköznapi gyerek, s most sem az. Kezdődött ugye azzal, hogy kicsi, néhány hetes babaként szembesülnie kellett vele, hogy ha baromira teleeszi magát, az semmiképpen sem maradhat büntetlenül, Hasfájiusz Nagyisten kegyetlenül megtorol minden efféle kihágást, s ráadásul egy ilyen pici gyerkőcnél még nem úgy működnek a dolgok, hogy bekap egy Bilagitot, majd nagy nyögések közepette hanyatt vágja magát a paplanyos ágyon, oszt jóvan. A hiba persze már megint az én készülékemben volt, hiszen én etettem halálra azt a szerencsétlen gyereket, de kérdezném feltartott kezekkel: "hát hogy a fenébe tudnám mellem csapját szabályozni, mikor nincsen rajta fogantyú"?? Erre szokták mondani az okosak, hogy szoptatás közben hagyjunk némi szünetet, büfiztessük meg a gyereket, majd ezt követően csatlakoztassuk vissza újra a nedű lelőhelyére. Igen ám, ez valóban nagyon eredeti és logikus a gondolat, de mikor meg akartam tenni ezt a saját csecsemőmmel, már a kezem mozdulatára olyat villant a szeme, hogy majdnem belévakultam, s mikor ténylegesen lecuppantottam a mellemről, olyan sivalkodásba kezdett, hogy inkább hagytam, hadd szippantsa ki azt a mennyiséget, amihez kedve van, még a végén lelki sérültté válik szegénykém, aztán a későbbiekben meg evészavarai lesznek, végül hordhatom pszichológushoz, és persze az is csak az én hibám lesz. Nem beszélve arról, hogy csöpp gyermekem sohasem volt egy komótosan eszegető, cumizgató baba, három perc alatt úgy kirántott 150 gramm tejet az egyik mellemből, hogy csak pislogtam, hiába no, nem szeret fél munkát végezni. Utána meg persze üvöltött a fájdalomtól, így hát korán megtanulta, hogy bár az evés valóban az emberiség egyik legélvezetesebb elfoglaltsága, a mohóság mindig megbosszulja magát..

Aztán jött ugye a tápszeres zsonglőrködés, amivel kapcsolatban voltak félelmeim. Azon túl, hogy az anyatejmániánk miatt ódzkodtunk a használatától, még attól is tartottam, hogy nem fogadja majd el. Ehhez képest az első adagot lehunyt szemmel, mosollyal az arcán, olyan éteri örömmel fogyasztotta, hogy majdnem elsírtam magam bánatomban, hogy ilyen gaz módon csalta meg a melleimet, ráadásul egyszerre mindkettőt.

Aztán elérkezett a hozzátáplálás bűvös időszaka, én ezt az ötödik hónap környékére datáltam. Azt a megvető tekintetet mindenkinek látnia kellett volna, amikor a zöldségestől a legszebb, legillatosabb almát kiválasztva, hazahozva, majd pürésítve odaadtam neki. Hatalmas boldogsággal és mosollyal az arcomon vártam, hogy milyen párás szemekkel fog majd egy halleluját rebegni az én csemetém abbéli örömében, hogy mást is kap, mint azt az unalmas fehér löttyöt, de nem, hát persze, hogy nem.. Azzal a lendülettel, ahogy bekapta, már tolta is ki a nyelvével, s még a hideg is kirázta, de úgy igazán, klasszikus módon. Próbálkoztam még párszor, de miután a ruháján már több püré volt, mint a szájüregében, feladtam a dolgot, ami nem megy, ne erőltessük. Olyan gyerek még úgysem született, aki később ne enné meg a bolognai szószos tésztát meg a jégkrémet - ezzel nyugtatott a gyerekorvos. S láss csodát, egy hónap múlva már boldogan, és elégedetten majszolta az almát olyannyira, hogy ha meglátta a kezemben, üvöltve közeledett felém kúszva-gilisztamódban, nehogy kimaradjon a jóból. A legnagyobb kedvence mégis az őszibarack lett, abból olyan mennyiségeket képes volt becummantani, hogy már tényleg erőteljesen gondolkodóba ejtett, mekkora is lehet egy féléves gyomra.. Valószínűsítettem, hogy az én gyerekemnek nagy eséllyel különböző rekeszekre oszlik, néhány darab a "szilárd" tápláléknak, néhány pedig a folyadéknak fenntartva. Ez egyébként azóta sem változott, számomra hihetetlen mennyiségeket tud seperc alatt eltűntetni, s mivel az etetőszék alatt nem találok maradványokat, valószínűsítem, hogy mind a gyomrában köt ki. Most, 1 éves kora körül a banán lépett az első helyre a képzeletbeli dobogón, de az olyan szinten, hogy ha bevásárolni megyünk, hátat fordítva a banános standnak kell elslisszolnunk mellette, különben ott rögtön, azonnal begyűrne egy kilót héjastul egész biztosan.

S aztán ott vannak a közös étkezések. Tökéletesen teljesen mindegy, hogy éppen kettő perccel azelőtt kapta meg a saját adagját, és a pocakméretéből ítélve éppen halálra ette magát, ahogy magunknak terítek, ott terem ő is azonnal, és kívánkozik vissza az etetőszékbe, hiszen teljességgel lehetetlen, hogy a mi szánkba úgy kerüljön bármilyen táplálék, hogy őt kihagyjuk a jóból. Ilyenkor éhes kutyaként vetődik mindkettőnk tányérjára, s amelyikőnk később reagált, hát úgy járt.. :-) Kíváncsi vagyok, hogy a későbbiekben ez a fene nagy étvágy fog-e változni, vagy majd az óvodában is ellopkodja mindenki fél kiflijét? :-)

Egyébként pont arról beszélgettünk Zolival, hogy azon csodálkoznánk, ha ez a gyerek kákabelű lenne, mert egyikünket sem tesz semmi sem boldogabbá, mint egy finom vacsora valamelyik kedvenc éttermünkben, hát ez van.. Most, hogy hamarosan szülinapozunk, azon gondolkodom, hogy milyen tortát is tegyek Máté elé, amiből ő is ehet. Feltett szándékunk ugyanis, hogy nem fogjuk teletömni mindenféle csokoládékkal, cukros löttyökkel a későbbiekben sem, pont elég, hogy az anyja szénhidrátfüggő. Ebben az első évben szerintem ötösre vizsgáztunk, sikerült megkímélnünk minden kerülendő élelmiszertől, egyetlen szelet csokoládét, tejszeletet, pudingot, anyám kínját sem kapott, persze tisztában vagyok vele, hogy előbb-utóbb meg fogja őket kóstolni, de szeretném ránevelni, hogy a gyümölcsöket se vesse meg, ha édes ízre vágyik.Mi több, én sem nagyon ettem előtte édességet, mert akkor semmi értelme sem lenne a fene nagy nevelésnek, hát hogy nézne ki, hogy "Te ebből nem ehetsz drága fiam, fúj, egészségtelen", mikor én mázsaszámra tömöm előtte a jégkrémhegyeket? Szóval egészséges, egy éves szülinapra való tortareceptet keresek, amit aztán csak ő kap meg, és úgy tömheti be az egészet, ahogyan, és amilyen módon csak akarja, én meg majd vadul filmezem közben persze. :-) Természetesen a család többi tagját nem kárhoztatnám arra, hogy egy széttrancsírozott, nyálas romot kelljen enniük, úgyhogy nekik prezentálok majd valami finomat, én pedig szolidarítok a gyerekemmel, az övéből fogok enni.. :-D Khmmm.. :-D

 

Születésnap közeledik

Két hét múlva az elsőszülöttünk 1 éves lesz. Hogy mennyi minden történt ebben az első 365 napban, azt már ecseteltem korábban, és fogom is még később visszautaló jelleggel, de ez most eléggé fontos program ahhoz, hogy felülírjam az időrendiséget. Karácsony óta azon jár az eszem, hogy hogyan is ünnepeljük meg ezt a számunkra kiemelkedő családi eseményt, s már kb. 5 verziót dobtam ki gondolatmenetestül, menüstől a képzeletbeli kukámba, mert valami mindig van, ami nem stimmel. Jó, persze, azzal mindenki tisztában van, hogy egy első szülinaposnak gyakorlatilag tök mindegy, hogy kerül-e a fejére papírcsákó, vagy nem, és a lufi sem indítja be nála különösképpen a "rákkendroll" rugóját, mert azt még az étteremben is kapott múltkor a csinos host-tól.. Szóval ezeket a szülinapokat az ősök leginkább maguknak szervezik, a kis lurkó majd csak később fog rácsodálkozni fényképek alapján arra, hogy wáááá, anya, akkor még ez a tollas fülbevaló volt a divat??, és mi ott az asztalon, akkor még ilyen rövid nyakú üvegben volt a sör??

Az első verzió az volt, hogy nálunk, családi körben ünnepeljük meg e jeles eseményt. Az ötletet Karácsony estéjén vetettem el végleg, amikor ugyan csak a család felét láttuk vendégül (nem bunkóságból, hanem mert a másik fele, az én szüleim pont 200 kilométerre laknak a fővárostól, és oda másnap mentünk), az mégis szám szerint 10 ember velünk együtt, s bár nem kicsi a nappalink, az étkezőasztallal együtt már elég szűkösen voltunk. Ha az én családomat is beleszámoljuk, már 17-en vagyunk, úgyhogy mindenképpen házon kívüli eseményt kell összehoznunk mindenki lelki békéjének érdekében. S ráadásul pont télen tudott születni ez az áldott gyermek, úgyhogy még az indoor programokat is rendesen át kell gondolnunk, hát evvan..

Aztán kitaláltam, hogy mint olyan sokan mások, mi is egy játszóházban ülnénk meg a partyt, az azért jó, mert a család apraja tud őrjöngeni, miközben a megfáradt szülők végre 3 értelmes szót tudnak egymáshoz szólni. Később rájöttem, hogy ez meg azért nem jó, mert Zoli, és az én szüleim is vidékről jönnek fel hozzánk aznap, valószínűleg bazi éhesek lesznek mire ideérnek, mégsem adhatunk nekik játszóházas pizzaszeletet megborítva egy vödör ketchuppal, majd azt leöblítendő jó kis szénsavas kólát, esetleg egy kis ételfestékes narancslevet.. Vagy de? :-D

A harmadik verzió már majdnem befutó lett, de ott meg pont a lényeg nem stimmelt. Az egyik belvárosi étterem viszonylag elkülönített kisebb termét vettem célkeresztbe, ahol már fel vannak készülve ilyen jellegű eseményekre. Lelkesen fel is hívtam őket telefonon, majd feltettem a kérdéseim, jellemzően sok szokott lenni.. Igyekszem valósághűen visszaadni a beszélgetésünket, a formaságoktól most természetesen eltekintve, érdemes figyelni:

- Megkaphatjuk-e a külön termet az eseményre?

- Hányan érkeznének?

- 17-en.

- Külön termet csak akkor áll módunkban biztosítani, ha legalább 25 teljes áron fogyasztó vendégük van, a gyerekek féláron ehetnek.

- Vihetünk-e be saját tortát?

-Természetesen.

- Mennyi időre kaphatjuk meg a termet?

- 2 és fél órára az Önöké, hiszen egy nap több szülinapos eseményünk is szokott lenni. (?????)

Az az igazság, hogy nem nagyon volt értelme tovább beszélgetnünk, mert hogy nagyon finoman fejezzem ki magam, ótvar bazi nagy lehúzás az egész. Igaz, hogy fincsi svédasztaluk van, de ha 25 embert beszorzok 6000 ft-tal, plusz még a féláron fogyasztó gyerekek, s ja, mindez csak két és fél órára a miénk, pontosabban csak kettő az, mert mire mindenki megérkezik, elfoglalja a helyét, kiörömködjük magunkat egymás viszontlátása okán, már el is röpült az a 30 perc, és semmi másról sem szól az egész, minthogy lóhalálában esszük degeszre magunkat, iszonyat sok pénzért, aztán meg húzzon mindenki a fenébe hazafelé. Jó kis szülinap..

Kezdtem rendesen elkámpicsorodni, hogy mindenki csak lenyúlni akarja az embert, és hagyom a fenébe az egészet, ennek a gyereknek nem lesz szülinapi party-ja és kész, amikor utolsó lelkesedésemmel mégis csak elkezdtem kutakodni az interneten valami lehetőség felé. Ekkor találtam rá a közelünkben levő kis családias étteremre, ahol nem mondom, hogy simán ment a foglalás, de remélem nem lesz nagy bukta a történet. Letesztelendő a kínálatot  inkognitóban mentünk el hármasban vacsorázni egyet. Magyaros étlap, magyaros felhanggal, szeretjük. Jó, nem éppen update, de attól még finom, nem is kicsit. Érkezik a pincér, majd regélem, hogy mit szeretnék. István tekercs jó kis röszti burgonyával, paradicsomsaláta. Erre Zoli heurékázott egy nagyot, hát ő is pont azt nézte ki! Felszolgálónk nagy lelkesedésében azonnal sarkon is fordult, szaladt be a konyhába, mire életem szerelme legörbült szájjal néz rám: Ő még levest is akart.. Kitört belőlem a nevetés, mondtam neki, hogy ő a hibás, miért nem mondta a főétel előtt, hát úgy szoktuk? :-D

-Csak megörültem, hogy mindketten ugyanarra az ételre gondoltunk.. -felelte logikusan. Ezzel meg is alapoztuk az este hangulatát, s megállapítottuk, hogy jó ez az étterem, csak nem adnak levest. :-D Zolit persze csak nem hagyta nyugodni a gondolat, s tárkonyos vadragu leves nélkül talán meg is halt volna nagy hiányérzetében, úgyhogy előkereste a konyha mélyéről a felszolgálót, hogy meggondolta magát, ő enne egy levest is.. :-D Aznap este nem tudom hányszor hangzott ez a bűvös szó (leves), de a fő tematikánk ez volt, az bizonyos. Egyébként mikor végre valahára megkapta a jól megérdemelt folyékony halmazállapotú előételét (leves) nem is kellett csalódnia benne, mert tényleg finom volt, s legalább a zöldségekkel a dünnyögős Mátét is csendben tudtam tartani egy időre. A főétel is teljesen rendben volt, nem hiába gondoltunk egyet, s miután az ételekkel az égvilágon semmi baj nem volt, megkérdeztük a felszolgálót, hogy milyen úton-módon is tudnánk ide elhozni a családunkat szülinapozni. Mit is mondjak, nem volt túlságosan segítőkész, először azt mondta, hogy van ugyan egy különtermük, de ha esetleg addig nagyobb csoport érkezik, akkor minket kidobnak, mint macskát sz****i.. Jó, nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt. Mondtam neki, hogy erre mi természetesen nem alapozhatunk, s milyen megoldást tudna még javasolni, mert ezt nem venném annak. A válasza gyakorlatilag egy vállrándítás volt, a legkisebb mértékben sem akart segíteni, sőt látszott rajta, hogy kifejezetten zavarjuk a köreit.. Azzal a lendülettel fordultunk is ki az ajtón, s megbeszéltük Zolival, hogy majd visszajövünk, ha egy írástudó, segíteni is akaró ember lesz benn. Ez később meg is történt, és lőn világosság, szó nélkül kaptuk meg a különtermet, s állítólag még projektort is biztosítanak, mert szeretnénk egy kis fényképes összeállítást vetíteni a családnak Bogyó első évéről. 

Remélem jó lesz! :-)

Tályogosék

Most, hogy visszaolvastam az első két bejegyzésem, fénysebességgel kezdtem el kutatni az agyamban anyává válásom első négy hónapját illetően valami pozitív történés után, hiszen egyáltalán nem célom elvenni senkinek a kedvét a szüléstől, családalapítástól, sőt! :-D De akármilyen gyorsan is pörögnek azok a fogaskerekek, sajnos nem tudok túl sok pozitívumról beszámolni. Máté persze szépen fejlődött, néha napján, ha úgy támadt kedve még akár mosolygott is, de nagy általánosságban élte a maga kis ordítozós életét. Annyit tehetek talán, hogy igyekszem ennek a néhány hétnek a leírásán gyorsan túl lenni, s aztán csupa szépről, jóról, sziruposról beszélni, hiszen ha a Híradónak bejön nap mint nap a gyilkolászás, robbantgatás, megerőszakolás után az állatkertben született bébioroszlánokról beszámolni, oldandó az emberben addigra már kialakult mélységes depressziót, miért ne jönne be nekem is? :-D

Szóval miután úgy igazán megtudtam, hogy ki a magyarok Istene ezzel az egész tályogos történettel, egyik reggel a nem túl sokat vigyorgó, ám annál többet üvöltő babámnál játék közben valami nagyon furcsa dologra lettem figyelmes.. (Csak hogy az időrendiséget fenntartsuk, akkor volt a kis Bogyó 3 és fél hónapos..) A nyakán egy borsószemnél valamivel nagyobb, kemény duzzanatot fedeztem fel!! Kivert a víz, s messze eltartva magamtól -mintha azzal el tudnám rejteni a problémát- rohantam vele Zolihoz, hogy "Néééééézd, mi a bánatos fene ez itt???" Laikusként, s persze csak, hogy nyugtassuk magunkat, egy bedagadt nyirokcsomóra gondoltunk, ami biztos attól a máglyára való tápszertől alakult ki, hiszen teljesen legyengítette az immunrendszerét, hogy már nem szopik.. Dobtunk el mindent, öltöztettük a gyereket, s húztuk magunk után a kondenzcsíkot a gyerekorvoshoz. Először ő is egy vírusos fertőzésre gondolt, de lassan, szájbarágósan, hogy is mondjam, túlságosan is mélyen a szemünkbe nézve mondta: "Arra kérem Önöket, hogy vigyék be a kicsit a II-es számú Gyermekklinikára, ahol vért vesznek tőle, utána egész biztosan kiderül, hogy mi is ez pontosan.." Akkor már éreztem a belsőmben egy elég erőteljes remegést, s kezdett eluralkodni rajtam a jeges félelem. Ilyenkor minden megfordul az ember fejében, de Zolival csak szó nélkül ültünk be az autóba, s gépiesen csináltuk, amit előírtak nekünk.

A klinikán aztán több lépcsőben is megvizsgálták, de senki sem tudott érdemleges információt adni nekünk, mígnem eljutottunk végre a gyereksebészükhöz, Dr. Jenővári Zoltánhoz, akinek kívánom, hogy a kezeit áldja meg a Jóisten még vagy 100 évig. Ránézett a duzzanatra, s mindenféle kertelés nélkül azt mondta, hogy akármi is az, meg kell nyitni, s akkor okosabbak leszünk. Holnapi műtét megfelel? Megijedni sem volt időnk, olyan gyorsan történt minden, s másnap reggel már a sebészeti osztályon voltunk a mi kis, 3 és fél hónapos kora ellenére sok mindent látott babánkkal. S ja, hogy el ne felejtsem, hajnali 2 órakor etethettem meg utoljára, s vizet is csak reggel 6 óráig kaphatott. A műtéti beosztást meglesve majdnem elájultam, ugyanis délelőtt 11 órára voltunk kiírva, hát ezt meg hogy a fenébe fogom végigcsinálni egy, az éhségtől, és a hasfájástól üvöltő csecsemővel?? Nem is kellett csalódnom, az autóutat még végigaludta, de az osztályra való bejelentkezésnél már elég szép hangerővel tudatta mindenkivel, hogy ő bizony bazi éhes. Akkor még suttogva, magamhoz ölelve súgtam neki, hogy ne haragudj kicsim, most nem adhatok neked enni, nem soká jön a doktor bácsi, meggyógyít, és aztán minden rendben lesz.. Máté ezen gondolatomat egyáltalán nem respektálta, csak nézett rám a 3 hónaposok minden öntudatával, és egyre jobban, megállás nélkül, szakadatlanul sírt-üvöltött-sivalkodott-vergődött a karjaimban. Ekkor már két órája járkáltunk fel s alá a kórteremben a sok együtt érző anyuka tekintetének kereszttüzében, de nem tehettek mást ők sem, mint hogy megsimogatták a hozzájuk tartozó kissé már nagyobb gyerekük buksiját. A cérna akkor szakadt el igazán, mikor a sétálgatásunk közben ki mertem tenni a lábam a kórteremből egy pillanatra. Az egyik, éppen kávézó nővér ellentmondást nem tűrő hangon, rikácsolva parancsolt vissza, hiába no, nem bírta a gyereksírást. Legszívesebben ott helyben lekaptam volna a 10 körméről, miközben szálanként tépdesem ki a haját s a tetejébe még az üvöltő Mátéval is összezártam volna legalább egy órára, de úgy döntöttem, műtét előtt csak nem verem ki a balhét. Helyette jól megjegyeztem magamnak a rikácsolóst, és elővéve a legmegvetőbb tekintetem, visszamentem a számunkra kijelölt dühöngőbe. Újabb pár óra elteltével csak megérkeztek végre az én kis sírósomért, s a műtőssráccal együtt elnyelte őket a liftakna..

Alig ocsúdtam fel, már hozták is vissza, (azt hiszem, annyira még soha nem szorítottam magamhoz, mint akkor, hiszen láthatóan éber volt és jól érezte magát), majd később a vizit során elmondta a sebészünk, hogy amit találtak, az nem volt más, mint egy TÁLYOG!! Ó, hogy abba a tályogos, bánatos életbe, hát mi a fene folyik már ebben a családban? Megtudtuk, hogy valószínűleg egy ún. sipoly, vagy tömlő maradhatott vissza még a magzati létből, s az ezalatt a néhány hónap alatt egyszerűen eltályogosodott. Oké, eddig stimmt, de akkor most hogyan tovább? Az orvosunk szerint lehet, hogy soha többé nem lesz vele gond, hiszen eltávolították ennek a förmedvénynek a falát is, ha meg mégis, akkor egy újabb műtét keretében el kell távolítani azt a sipolyt, s utána a nyakon levő kis heg kivételével semmi sem fog emlékeztetni minket ezekre a napokra, sőt, a gyereknek legalább lesz már szexepilje is. Megértettem a dolgot, (mi mást is tehettem volna), de akkor már legszívesebben hazavittem volna az akkorra teljesen éberré és újra hasfájóssá vált babánkat, de sajnos nem engedtek minket haza, előttünk állt egy kórházban töltött éjszaka. Nem elemezném, mennyire voltam kipihent másnap, pont semennyire, minden másodpercben lestem az ajtót, hogy mikor jön már értünk Zoli, annál is inkább, mert Máté rázendített a szokásosra. Ilyenkor egyik jól bevált eszközünk egyébként a hordozó volt, amibe szépen beleraktuk, majd hintáztattuk benne előre-hátra, jobb napjain ilyenkor el is aludt.. Most is így próbáltam megnyugtatni apuka érkezéséig, erre a tegnapi rikácsolós beüvöltve az ajtón mindenki füle hallatára azt mondja nekem: "Ne rázza már azt a gyereket! Tudja, hogy milyen sérüléseket okozhat ezzel, meg is halhat!!" Hú, de fogalma sem volt arról, hogy ezzel pattanásig feszítette az amúgy is megterhelt idegrendszeremet, s lelki szemeim előtt már láttam, ahogy földre viszem és a saját papucsát tömöm a szájába.. Ehelyett csak rándult egyet a kezem a hordozón, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja, felvilágosítottam róla, hogy a rázás, és a hintáztatás között igencsak nagy különbség van tudomásom szerint, s kevés hiányzott, hogy még valami ultrasértőt is hozzáfűzzek, ha már úgy gondolta, hogy mindenki előtt aláz meg, hiszen szerinte éppen megölni készülök az elsőszülöttünket. De mivel volt gyerekszobám, visszafogtam magam. Ő viszont erre a reakcióra sem számított igazán, s fülét-farkát behúzva somfordált el gondolom kávézni, az úgyis nagyon ment neki, jobban, mint  a lepedőcsere. Végre megérkezett apuka is, s kezünkben a zárójelentéssel újra friss levegőt szívhattunk, s reménykedtünk, hogy elfelejthetjük ezeket a napokat. 

Mivel az élet nem habos torta, néhány hét elteltével újra megjelent a kis csomó.. Már rutinosan vettük az irányt a klinika felé, ahol az orvosunk megállapította, hogy sajnos bizony kiújult a tályog. Rossz a rosszban viszont, hogy a sipolyhoz megint csak nem kerülhetünk közelebb, mert a gennytől, és a felbolydult szövetektől műtét közben gyakorlatilag semmit sem látna, így megint csak nem tehetünk mást, mint megnyitjuk a sebet, és kitisztítjuk a tályogot. Újra betegfelvétel tehát, mondjuk a változatosság kedvéért most másik ágyat kaptunk. Van viszont, ami nem változik, első lépésünkkel belebotlottunk a rikácsolósba. Éreztem, hogy ez a játszma még nincs lefutva közöttünk, de mivel már megint műtötték a gyerekemet, természetesen fontosabb volt, minthogy vele foglalkozzak. Hála Istennek most simábban mentek a dolgok, szegény babánk nem üvöltött, csak fele annyit, mint előző alkalommal, de azért a hordozós hintáztatásra csak szükség volt. Mivel akkor Zoli is benn tudott lenni velünk, ő kezdte el a dolgot, mire ki más is lépett volna be a kórterembe?? Hát persze, hogy a rikácsolós.. Elmondhatatlan dühvel a hangjában oktatta ki Zolit, hogy ne rázza már azt a gyereket, hát meg is halhat!! Na de most nagyon rossz lóra tett ám! :-D Van az én férjemnek egy olyan megsemmisítő tekintete, ami mellé nem kell semmit szavakba önteni, úgyis megvan a kellő hatás.. Látva mindkettejük arcát próbáltam elhúzni ezt a csodálatos pillanatot, s  éreztem, hogy kezdenek kisimulni a rikácsolós által előző alkalommal okozott lelki ráncaim, s olyan hálával néztem a férjemre, mint még soha!

 A műtét egyébként rendben zajlott, s azóta már több, mint fél év eltelt anélkül, hogy kiújult volna, úgyhogy az orvosunk szerint nagy esélyünk van rá, hogy tényleg soha de soha többé ne kelljen hozzányúlni újra, az a kis sipoly meg elvan ott magában, valószínűleg semmilyen gondot nem fog okozni. Ámen.. No? 

Ez így már elég pozitív? :-D

Kezdődnek a problémák..

Ez a bejegyzés nem lesz éppen vidám, cserébe viszont legalább már túl vagyunk rajta, s remélem, hogy a második gyereknél nem kell majd ezeket a lépcsőket újra végigjárnunk..

A kórházi napok után megérkeztünk végre a családi fészekbe, ahol még felfedezhető volt az előző napi tejfakasztó buli némi maradványa, de úgy döntöttem, nem verem ki a balhét, túl szép volt ehhez az a pillanat. :-) Az éppen szunyókáló, 3300 grammos csemeténket betettük a kiságyba, majd végre volt egy félóránk kicsit magunkhoz térni, felfogni egyáltalán, hogy mi történt velünk. Akkor sajnos még nem sejtettük, hogy kb. 4 hónapig ez lesz az utolsó meghitt összebújásunk, mert aztán -nem túlzás- elszabadult a pokol..

Mátét ugyanis másfél hetes korában megszállta a hasfájás gonosz Istene, s nem is engedte a markából hosszú hónapokig. Korán feltűnt, hogy baromi sokat sír, úgy tűnt, hogy egyfolytában. Az első napokban még azt gondoltam, hogy én vagyok a béna, és egész egyszerűen utál a gyerekem, s mély fájdalmában, hogy erre a gonosz világra kellett születnie, úgy büntet, hogy egész álló nap szakadatlanul üvölt. Közben ugye a szoptatással is meggyűlt a problémánk. Tejem volt bőven, de nem kívánom senkinek azt az érzést, mikor gyakorlatilag ömlik az isteni nedű, de a célszemély egyszerűen nem tud mit kezdeni vele. Így teltek a napjaink a "rossz anya vagyok", a "nem szopik a gyerek", és a folyamatos sírás háromszögében. Tévedés ne essék: akkor már sírtam én is..

S mikor az ember teljes elkeseredettségében már nagyon csúnyákat gondol, mindig érkezik egy pici reménysugár, ami megnyitja a szennytől eltömődött csakrákat, s legalább az egyik problémánk megoldódni látszott végre. Az Isteni fény nálunk védőnő képében szállt alá, s azóta sem tudom meghálálni neki azt a rengeteg önzetlen segítséget, amit kaptunk tőle. Első látogatásakor, mikor megnézte Mátét, szembesült a szoptatási problémáinkkal, s felvont szemöldökkel bámulta, ahogy bűvészkedem a bimbóvédővel. Kérdezte, hogy hát az meg mi a fenének. Vázoltam a problémát, hogy a kórházban töltött 3 nap alatt 6 nővér nem tudta Mátét mellre tenni egyszer sem, s akárhogy is nézem, százalékos arányban ez pont nulla, s már teljesen el vagyok keseredve. Erre gondolkodás nélkül 3 perc alatt úgy rácuppantotta a gyereket a cicimre, hogy csak kapkodtam a levegőt, s nem fogtam fel, hogy ezt pont a védőnő oldja meg nekünk?? Persze nem mondom, utána volt még rendesen bénázás, meg szoptatási tanácsadó, de végül csak szopizott rendesen az a gyerek.. A rengeteg gondunk közül legalább ez az egy megoldódni látszott. A hasfájás viszont kezdett soha nem látott méreteket ölteni. Akkor Máté nem volt több 6 hetesnél, s én a fáradtságtól, kialvatlanságtól már a háziasszonyi teendőimet sem tudtam ellátni még a legcsekélyebb mértékben sem, egyszerűen nem volt erőm hozzá. Egykedvűen bámultam a hömpölygő porcicákat a gyönyörű új parkettánkon, s nem tudtam mást tenni, mint egy-egy szoptatás alatt Mátéval együtt beájulni a fotelban. Ha ugyanis ébren volt, akkor egész biztosan sírt. Sírva ébredt, sírva aludt el, néhány hét elteltével már szopizni sem akart, mert tudta, újra csak fájdalom következik utána. Mindent, de tényleg mindent kipróbáltunk, ami csak létezik, a patikaszerekből pedig kiállítást rendezhettünk volna, mégis semmi de semmi, de tényleg semmi sem hatott egy egészen picikét sem. Nem mertem összeszámolni, hogy hány tízezer forinttal gazdagítottuk a gyógyszertárat, de nem kevéssel, az biztos. Egyébként akkor fogadtam meg, hogy ha egyszer valaha túl leszünk ezen a szörnyűségen, és a jön majd a foga, egy forintot sem fogok költeni ilyen jellegű csodaszerekre.

S ha mindez nem lenne elég, egyik reggel szoptatás közben éreztem, mintha fájna a jobb mellem.. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de másnap már piros is lett. Tudtam, hogy begyulladt az egyik tejcsatorna, de úgy gondoltam, hogy némi borogatás, s Máté megfelelő pózban szopiztatása majd megoldja a helyzetet. Sajnos viszont napról napra egyre csúnyább, és dagadtabb lett az a terület, s tudtam, hogy nincs tovább, irány az orvos a munkaügyileg teljesen betáblázott férjemmel, és az üvöltő-ordító csecsemőnkkel. Ott ért minket a lesújtó diagnózis: ez már nem csak gyulladás, hanem tályog!! Én majdnem rosszul lettem, ugyanis az orvosom azt mondta, hogy könnyen lehet, hogy el kell apasztani a tejemet, ráadásul soha többé nem szoptathatok, mert ha valaki tudja mit jelent a tályog, azt is tudja, hogy milyen veszélyes lehet a környező szövetekre. Én az egészből csak annyit fogtam fel, hogy ennyi kínlódás után végre tudom szoptatni a gyerekünket, s lehet az összes igyekezetünk hiábavaló volt? S még a tesókat is azonnal tápszereznünk kell majd? A hírtől kótyagosan indultunk azonnal a kórházba, ahol a sebészorvos megtekintve a jobb sorsot is látott mellemet kijelentette: "Hát, csúnya ez igaz, de nyugodjon meg, a tályog felületi, úgyhogy most megmetszem egy kicsit, aztán volt-nincs többé". Mit mondjak, nem kicsit nyugodtam meg a szavai hallatán, ami igazából csak addig tartott, amíg fel nem feküdtem az asztalra, és meg nem történt az a bizonyos "kis metszés".. Komolyan mondom, a néhány héttel azelőtti szülési fájdalom kellemesebb volt, pláne mikor a "kinyomkodási" fázishoz értünk. Csak úgy dőlt belőle a genny, s csak annyit láttam, hogy még mindig jön, még mindig. Közben tényleg majdnem bepisiltem a fájdalomtól, sírva is fakadtam, és úgy jajgattam, mint egy 90 éves öreg néni, akinek már az élet is fáj. Csak azt kívántam, hogy legyen már vége, mert ez kibírhatatlan. Közben a folyosóról jól hallhatóan beszűrődött Máté hasfájós üvöltése, és akkor már tényleg a padlón voltam lelkileg, s megállíthatatlanul zokogtam. Ennyit a boldog babavárás és természetes szülés utáni happy babákról, és mamákról..

Mikor a fájdalomtól eltorzult arccal végre felkelhettem a műtőasztalról, megköszöntem a Jóistennek, hogy ezt is túléltem. A tályog helyén ezután egy szépen benyomható hatalmas űr tátongott, amire ránézni sem volt gusztusom, s eszembe jutottak lánykorom bikinis emlékképei, mikor még nem sejtettem, hogy ilyen dolog is történhet majd velem.. A sebészem megnyugtatott, hogy néhány hónap múlva ez szépen meg fog gyógyulni, újratermelődnek a szövetek, és szebb lesz, mint előtte. Abban a pillanatban semmi nem érdekelt, csak hogy honnan fogok szerezni egy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót, hogy legalább egy kis időre kiüssem magam. Utána még hetekig kellett kötözésre járnunk, s közben csak a bal mellemből szoptathattam, a jobb mellemet pedig ragasztáson keresztül kellett folyamatosan fejnem. Ez pont annyira volt kivitelezhető, mint amennyire így leírva tűnik.. Semennyire. A napok teltével éreztem, hogy egyre jobban apad a tejem, és nem tudtam megakadályozni a folyamatot. Akkor Máté már 3 hónapos múlt, s még mindig tartott az extrém hasfájás. Kezdett bennem megszületni a gondolat, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk a tápszert.. Szülés előtt ezt igazi ördögtől való dolognak tartottuk Zolival mindketten, de abban az állapotomban éreztem, hogy ténylegesen kezdek eljutni a tűrőképességem határára. Ha Máté hasfájásán segít egy kicsit, akkor már megérte a dolog, s addig-addig mondogattuk, ízlelgettük a dolgot, hogy végül beadtuk a derekunkat. Nem mondom, hogy azonnal, de néhány nap elteltével jelentősen csökkent a hasfájás, s kb. 5 hónapos volt a kicsi Bogyónk, mikor végleg búcsút mondhattunk ennek a szörnyűségnek..

Visszautalva az első bejegyzésemre, ennyit arról, hogy a boldog babavárás, és a természetes, háborítatlan szülés nyugodt babát eredményez.. De így, majdnem 1 év távlatából állíthatom, hogy lesz ez még jobb is! :-D

Megérkezett..

Megérkezett..

Már évekkel ezelőtt, mikor még tervként sem szerepelt az agyamban a családalapítás gondolata, azzal volt tele a média, hogy mennyire fontos a pocakban lévő magzat számára a nyugodt családi légkör, a szeretetteljes várakozás, majd a 9 hónap elteltét követően a háborítatlan, természetes szülés, mert ha ezek a tényezők így szép egymásutániságban követik egymást, az Isten sem menthet meg minket egy tökéletes, egész nap mosolygó, kacagó, gagyogó, önfeledt babától.. 

A helyzet az, hogy nálam szerencsésebb csillagzat alatt megfogant nőt még nem hordott a hátán a Föld, mert az előbb felsoroltakból gyakorlatilag minden adott volt. Nyugodt családi élet, nagy-nagy várakozás, sőt, hogy trenírozzam magam a természetes szülésre, még a hipnoszülés tanfolyamra is eljártunk Kuharcsik Rékához (akinek a nevét ezúttal is aranykeretbe foglalva írnám le legszívesebben), minden nap meditáltam, s el ne felejtsem: még a Prána beavatást is megkaptam, amiből a pocakomban lubickoló Máté-magzat is jókora adaggal kapott állítólag, egyszóval nem lehetett panasz arra a bizonyos 9 hónapra. Lelki szemeimmel már láttam, ahogy boldog semmittevésben, egymásra mosolyogva, könnyekkel csillogó szemekkel tartjuk a kezünkben azt az édes kis alvó csomagot, aki csak akkor sír, ha tele a pelus, vagy éhes.. A valóság persze megint gyökeresen átírta naiv kis képzelgéseimet, pedig még a szülés is olyan volt, amilyenről minden nő csak álmodhat. 

Akkor reggel már éreztem, hogy az lesz a nagy nap. Hiába az első gyerekünket vártuk, megéreztem, hogy egész egyszerűen minden más, még a nap is máshogy süt, még a hangom is más. :-D Nem is kellett csalódnom, este szépen a maga rendje és módja szerint megindult a szülés. Már hetekkel azelőtt minden kórházi cuccot bepakoltam, hiszen minket semmilyen, de tényleg semmilyen meglepetés nem érhet. Kibújik belőlem az a kicsi csöppség, aztán mint Vilmos herceg oldalbordája, Kate, másnap mosolyogva, integetve, frissen mosott hajjal mutatom be a rokonoknak a mi kis jövevényünket, majd boldogan behuppanva az autóba az édesen mosolygó csecsemőnkkel hajtunk el arra, amerre mindig süt a nap..

Ehhez képest kb. 6 óra vajúdás után már ki sem nyitottam a szemem a szülőágyon, annyira de annyira fájt. Gyakoroltam a hipnoszülés meditációit, fújtam a lufit a hasamba, lélegeztem szorgalmasan, de aztán eljött az a fájdalom, amin már az sem segített. Tévedés ne essék, a hipnoszülés intézménye valóban egy kiforrott, jól működő dolog, s nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem ebben a szellemben szülök. Viszont a tolófájásoknál már elvesztettem a kontrollt, s ha a drága orvosom nem térít észhez, azt hiszem, teljesen szétestem volna. Pedig pont azokban a percekben kellett a legjobban észnél lenni, összpontosítani, s nagyon odafigyelve végrehajtani az utasításokat. A kitolási szakasz nálam egy teljes óráig tartott, de nem tűnt tovább 10 percnél. Arra emlékszem, hogy minden nyomás után szinte könyörögtem egy pár korty vízért, olyan hihetetlen erőteljes munkát végeztem. S egyszer csak, 6 órás vajúdást követően, gátvédelemmel, természetes úton megszületett a mi gyönyörűségünk: Máté.. :-) Leírhatatlan az a pillanat, amikor 3 ember hirtelen egy családdá válik, tényleg nincsenek rá szavak, sokszor még a mai napig rácsodálkozunk.:-)

S kb. eddig tartott az a tündérmese, amit naiv fiatal házasként elképzeltem a gyereknevelésről, a folyton anyatejtől ömlő mellekről, a csodásan szopó csecsemőről. Merthogy a miénk egyáltalán nem szopott.. de semmit.. A szülés utáni percekben azonnal mellre rakták, abban nem volt hiba, de már akkor is inkább kíváncsian tekintgetett bele a nagyvilágba, pont nem érdekelte a mellem, egyik sem.. Így teltek el a kórházi napok, s nagy nehezen bimbóvédővel végül elkezdett szopni. Akkor még nem sejtettem, hogy minden földi szenvedésem kezdete ez az ördögtől való kis eszköz lesz, ezúton is lebeszélnék róla minden leendő anyukát, mert pont csak a lényege veszik el a szoptatásnak a használatával. Ugye maga a szoptatás úgy van kitalálva, hogy miközben a baba szív, közben stimulálja a mellett a tej újratermelésére. Mármost a bimbóvédő semmi más, mint egy fizikai akadály anya és gyermeke között, nem beszélve arról, hogy a használatával még az a bensőséges együttlét is csorbul, amit maga a szoptatás jelentene. Ez akkor engem, 3 napos anyaként pont nem érdekelt, csak hogy végre hazajussunk a kórházból, s majd otthon biztosan jobban sikerül minden...