Kezdődnek a problémák..

Ez a bejegyzés nem lesz éppen vidám, cserébe viszont legalább már túl vagyunk rajta, s remélem, hogy a második gyereknél nem kell majd ezeket a lépcsőket újra végigjárnunk..

A kórházi napok után megérkeztünk végre a családi fészekbe, ahol még felfedezhető volt az előző napi tejfakasztó buli némi maradványa, de úgy döntöttem, nem verem ki a balhét, túl szép volt ehhez az a pillanat. :-) Az éppen szunyókáló, 3300 grammos csemeténket betettük a kiságyba, majd végre volt egy félóránk kicsit magunkhoz térni, felfogni egyáltalán, hogy mi történt velünk. Akkor sajnos még nem sejtettük, hogy kb. 4 hónapig ez lesz az utolsó meghitt összebújásunk, mert aztán -nem túlzás- elszabadult a pokol..

Mátét ugyanis másfél hetes korában megszállta a hasfájás gonosz Istene, s nem is engedte a markából hosszú hónapokig. Korán feltűnt, hogy baromi sokat sír, úgy tűnt, hogy egyfolytában. Az első napokban még azt gondoltam, hogy én vagyok a béna, és egész egyszerűen utál a gyerekem, s mély fájdalmában, hogy erre a gonosz világra kellett születnie, úgy büntet, hogy egész álló nap szakadatlanul üvölt. Közben ugye a szoptatással is meggyűlt a problémánk. Tejem volt bőven, de nem kívánom senkinek azt az érzést, mikor gyakorlatilag ömlik az isteni nedű, de a célszemély egyszerűen nem tud mit kezdeni vele. Így teltek a napjaink a "rossz anya vagyok", a "nem szopik a gyerek", és a folyamatos sírás háromszögében. Tévedés ne essék: akkor már sírtam én is..

S mikor az ember teljes elkeseredettségében már nagyon csúnyákat gondol, mindig érkezik egy pici reménysugár, ami megnyitja a szennytől eltömődött csakrákat, s legalább az egyik problémánk megoldódni látszott végre. Az Isteni fény nálunk védőnő képében szállt alá, s azóta sem tudom meghálálni neki azt a rengeteg önzetlen segítséget, amit kaptunk tőle. Első látogatásakor, mikor megnézte Mátét, szembesült a szoptatási problémáinkkal, s felvont szemöldökkel bámulta, ahogy bűvészkedem a bimbóvédővel. Kérdezte, hogy hát az meg mi a fenének. Vázoltam a problémát, hogy a kórházban töltött 3 nap alatt 6 nővér nem tudta Mátét mellre tenni egyszer sem, s akárhogy is nézem, százalékos arányban ez pont nulla, s már teljesen el vagyok keseredve. Erre gondolkodás nélkül 3 perc alatt úgy rácuppantotta a gyereket a cicimre, hogy csak kapkodtam a levegőt, s nem fogtam fel, hogy ezt pont a védőnő oldja meg nekünk?? Persze nem mondom, utána volt még rendesen bénázás, meg szoptatási tanácsadó, de végül csak szopizott rendesen az a gyerek.. A rengeteg gondunk közül legalább ez az egy megoldódni látszott. A hasfájás viszont kezdett soha nem látott méreteket ölteni. Akkor Máté nem volt több 6 hetesnél, s én a fáradtságtól, kialvatlanságtól már a háziasszonyi teendőimet sem tudtam ellátni még a legcsekélyebb mértékben sem, egyszerűen nem volt erőm hozzá. Egykedvűen bámultam a hömpölygő porcicákat a gyönyörű új parkettánkon, s nem tudtam mást tenni, mint egy-egy szoptatás alatt Mátéval együtt beájulni a fotelban. Ha ugyanis ébren volt, akkor egész biztosan sírt. Sírva ébredt, sírva aludt el, néhány hét elteltével már szopizni sem akart, mert tudta, újra csak fájdalom következik utána. Mindent, de tényleg mindent kipróbáltunk, ami csak létezik, a patikaszerekből pedig kiállítást rendezhettünk volna, mégis semmi de semmi, de tényleg semmi sem hatott egy egészen picikét sem. Nem mertem összeszámolni, hogy hány tízezer forinttal gazdagítottuk a gyógyszertárat, de nem kevéssel, az biztos. Egyébként akkor fogadtam meg, hogy ha egyszer valaha túl leszünk ezen a szörnyűségen, és a jön majd a foga, egy forintot sem fogok költeni ilyen jellegű csodaszerekre.

S ha mindez nem lenne elég, egyik reggel szoptatás közben éreztem, mintha fájna a jobb mellem.. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de másnap már piros is lett. Tudtam, hogy begyulladt az egyik tejcsatorna, de úgy gondoltam, hogy némi borogatás, s Máté megfelelő pózban szopiztatása majd megoldja a helyzetet. Sajnos viszont napról napra egyre csúnyább, és dagadtabb lett az a terület, s tudtam, hogy nincs tovább, irány az orvos a munkaügyileg teljesen betáblázott férjemmel, és az üvöltő-ordító csecsemőnkkel. Ott ért minket a lesújtó diagnózis: ez már nem csak gyulladás, hanem tályog!! Én majdnem rosszul lettem, ugyanis az orvosom azt mondta, hogy könnyen lehet, hogy el kell apasztani a tejemet, ráadásul soha többé nem szoptathatok, mert ha valaki tudja mit jelent a tályog, azt is tudja, hogy milyen veszélyes lehet a környező szövetekre. Én az egészből csak annyit fogtam fel, hogy ennyi kínlódás után végre tudom szoptatni a gyerekünket, s lehet az összes igyekezetünk hiábavaló volt? S még a tesókat is azonnal tápszereznünk kell majd? A hírtől kótyagosan indultunk azonnal a kórházba, ahol a sebészorvos megtekintve a jobb sorsot is látott mellemet kijelentette: "Hát, csúnya ez igaz, de nyugodjon meg, a tályog felületi, úgyhogy most megmetszem egy kicsit, aztán volt-nincs többé". Mit mondjak, nem kicsit nyugodtam meg a szavai hallatán, ami igazából csak addig tartott, amíg fel nem feküdtem az asztalra, és meg nem történt az a bizonyos "kis metszés".. Komolyan mondom, a néhány héttel azelőtti szülési fájdalom kellemesebb volt, pláne mikor a "kinyomkodási" fázishoz értünk. Csak úgy dőlt belőle a genny, s csak annyit láttam, hogy még mindig jön, még mindig. Közben tényleg majdnem bepisiltem a fájdalomtól, sírva is fakadtam, és úgy jajgattam, mint egy 90 éves öreg néni, akinek már az élet is fáj. Csak azt kívántam, hogy legyen már vége, mert ez kibírhatatlan. Közben a folyosóról jól hallhatóan beszűrődött Máté hasfájós üvöltése, és akkor már tényleg a padlón voltam lelkileg, s megállíthatatlanul zokogtam. Ennyit a boldog babavárás és természetes szülés utáni happy babákról, és mamákról..

Mikor a fájdalomtól eltorzult arccal végre felkelhettem a műtőasztalról, megköszöntem a Jóistennek, hogy ezt is túléltem. A tályog helyén ezután egy szépen benyomható hatalmas űr tátongott, amire ránézni sem volt gusztusom, s eszembe jutottak lánykorom bikinis emlékképei, mikor még nem sejtettem, hogy ilyen dolog is történhet majd velem.. A sebészem megnyugtatott, hogy néhány hónap múlva ez szépen meg fog gyógyulni, újratermelődnek a szövetek, és szebb lesz, mint előtte. Abban a pillanatban semmi nem érdekelt, csak hogy honnan fogok szerezni egy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót, hogy legalább egy kis időre kiüssem magam. Utána még hetekig kellett kötözésre járnunk, s közben csak a bal mellemből szoptathattam, a jobb mellemet pedig ragasztáson keresztül kellett folyamatosan fejnem. Ez pont annyira volt kivitelezhető, mint amennyire így leírva tűnik.. Semennyire. A napok teltével éreztem, hogy egyre jobban apad a tejem, és nem tudtam megakadályozni a folyamatot. Akkor Máté már 3 hónapos múlt, s még mindig tartott az extrém hasfájás. Kezdett bennem megszületni a gondolat, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk a tápszert.. Szülés előtt ezt igazi ördögtől való dolognak tartottuk Zolival mindketten, de abban az állapotomban éreztem, hogy ténylegesen kezdek eljutni a tűrőképességem határára. Ha Máté hasfájásán segít egy kicsit, akkor már megérte a dolog, s addig-addig mondogattuk, ízlelgettük a dolgot, hogy végül beadtuk a derekunkat. Nem mondom, hogy azonnal, de néhány nap elteltével jelentősen csökkent a hasfájás, s kb. 5 hónapos volt a kicsi Bogyónk, mikor végleg búcsút mondhattunk ennek a szörnyűségnek..

Visszautalva az első bejegyzésemre, ennyit arról, hogy a boldog babavárás, és a természetes, háborítatlan szülés nyugodt babát eredményez.. De így, majdnem 1 év távlatából állíthatom, hogy lesz ez még jobb is! :-D