Tályogosék

Most, hogy visszaolvastam az első két bejegyzésem, fénysebességgel kezdtem el kutatni az agyamban anyává válásom első négy hónapját illetően valami pozitív történés után, hiszen egyáltalán nem célom elvenni senkinek a kedvét a szüléstől, családalapítástól, sőt! :-D De akármilyen gyorsan is pörögnek azok a fogaskerekek, sajnos nem tudok túl sok pozitívumról beszámolni. Máté persze szépen fejlődött, néha napján, ha úgy támadt kedve még akár mosolygott is, de nagy általánosságban élte a maga kis ordítozós életét. Annyit tehetek talán, hogy igyekszem ennek a néhány hétnek a leírásán gyorsan túl lenni, s aztán csupa szépről, jóról, sziruposról beszélni, hiszen ha a Híradónak bejön nap mint nap a gyilkolászás, robbantgatás, megerőszakolás után az állatkertben született bébioroszlánokról beszámolni, oldandó az emberben addigra már kialakult mélységes depressziót, miért ne jönne be nekem is? :-D

Szóval miután úgy igazán megtudtam, hogy ki a magyarok Istene ezzel az egész tályogos történettel, egyik reggel a nem túl sokat vigyorgó, ám annál többet üvöltő babámnál játék közben valami nagyon furcsa dologra lettem figyelmes.. (Csak hogy az időrendiséget fenntartsuk, akkor volt a kis Bogyó 3 és fél hónapos..) A nyakán egy borsószemnél valamivel nagyobb, kemény duzzanatot fedeztem fel!! Kivert a víz, s messze eltartva magamtól -mintha azzal el tudnám rejteni a problémát- rohantam vele Zolihoz, hogy "Néééééézd, mi a bánatos fene ez itt???" Laikusként, s persze csak, hogy nyugtassuk magunkat, egy bedagadt nyirokcsomóra gondoltunk, ami biztos attól a máglyára való tápszertől alakult ki, hiszen teljesen legyengítette az immunrendszerét, hogy már nem szopik.. Dobtunk el mindent, öltöztettük a gyereket, s húztuk magunk után a kondenzcsíkot a gyerekorvoshoz. Először ő is egy vírusos fertőzésre gondolt, de lassan, szájbarágósan, hogy is mondjam, túlságosan is mélyen a szemünkbe nézve mondta: "Arra kérem Önöket, hogy vigyék be a kicsit a II-es számú Gyermekklinikára, ahol vért vesznek tőle, utána egész biztosan kiderül, hogy mi is ez pontosan.." Akkor már éreztem a belsőmben egy elég erőteljes remegést, s kezdett eluralkodni rajtam a jeges félelem. Ilyenkor minden megfordul az ember fejében, de Zolival csak szó nélkül ültünk be az autóba, s gépiesen csináltuk, amit előírtak nekünk.

A klinikán aztán több lépcsőben is megvizsgálták, de senki sem tudott érdemleges információt adni nekünk, mígnem eljutottunk végre a gyereksebészükhöz, Dr. Jenővári Zoltánhoz, akinek kívánom, hogy a kezeit áldja meg a Jóisten még vagy 100 évig. Ránézett a duzzanatra, s mindenféle kertelés nélkül azt mondta, hogy akármi is az, meg kell nyitni, s akkor okosabbak leszünk. Holnapi műtét megfelel? Megijedni sem volt időnk, olyan gyorsan történt minden, s másnap reggel már a sebészeti osztályon voltunk a mi kis, 3 és fél hónapos kora ellenére sok mindent látott babánkkal. S ja, hogy el ne felejtsem, hajnali 2 órakor etethettem meg utoljára, s vizet is csak reggel 6 óráig kaphatott. A műtéti beosztást meglesve majdnem elájultam, ugyanis délelőtt 11 órára voltunk kiírva, hát ezt meg hogy a fenébe fogom végigcsinálni egy, az éhségtől, és a hasfájástól üvöltő csecsemővel?? Nem is kellett csalódnom, az autóutat még végigaludta, de az osztályra való bejelentkezésnél már elég szép hangerővel tudatta mindenkivel, hogy ő bizony bazi éhes. Akkor még suttogva, magamhoz ölelve súgtam neki, hogy ne haragudj kicsim, most nem adhatok neked enni, nem soká jön a doktor bácsi, meggyógyít, és aztán minden rendben lesz.. Máté ezen gondolatomat egyáltalán nem respektálta, csak nézett rám a 3 hónaposok minden öntudatával, és egyre jobban, megállás nélkül, szakadatlanul sírt-üvöltött-sivalkodott-vergődött a karjaimban. Ekkor már két órája járkáltunk fel s alá a kórteremben a sok együtt érző anyuka tekintetének kereszttüzében, de nem tehettek mást ők sem, mint hogy megsimogatták a hozzájuk tartozó kissé már nagyobb gyerekük buksiját. A cérna akkor szakadt el igazán, mikor a sétálgatásunk közben ki mertem tenni a lábam a kórteremből egy pillanatra. Az egyik, éppen kávézó nővér ellentmondást nem tűrő hangon, rikácsolva parancsolt vissza, hiába no, nem bírta a gyereksírást. Legszívesebben ott helyben lekaptam volna a 10 körméről, miközben szálanként tépdesem ki a haját s a tetejébe még az üvöltő Mátéval is összezártam volna legalább egy órára, de úgy döntöttem, műtét előtt csak nem verem ki a balhét. Helyette jól megjegyeztem magamnak a rikácsolóst, és elővéve a legmegvetőbb tekintetem, visszamentem a számunkra kijelölt dühöngőbe. Újabb pár óra elteltével csak megérkeztek végre az én kis sírósomért, s a műtőssráccal együtt elnyelte őket a liftakna..

Alig ocsúdtam fel, már hozták is vissza, (azt hiszem, annyira még soha nem szorítottam magamhoz, mint akkor, hiszen láthatóan éber volt és jól érezte magát), majd később a vizit során elmondta a sebészünk, hogy amit találtak, az nem volt más, mint egy TÁLYOG!! Ó, hogy abba a tályogos, bánatos életbe, hát mi a fene folyik már ebben a családban? Megtudtuk, hogy valószínűleg egy ún. sipoly, vagy tömlő maradhatott vissza még a magzati létből, s az ezalatt a néhány hónap alatt egyszerűen eltályogosodott. Oké, eddig stimmt, de akkor most hogyan tovább? Az orvosunk szerint lehet, hogy soha többé nem lesz vele gond, hiszen eltávolították ennek a förmedvénynek a falát is, ha meg mégis, akkor egy újabb műtét keretében el kell távolítani azt a sipolyt, s utána a nyakon levő kis heg kivételével semmi sem fog emlékeztetni minket ezekre a napokra, sőt, a gyereknek legalább lesz már szexepilje is. Megértettem a dolgot, (mi mást is tehettem volna), de akkor már legszívesebben hazavittem volna az akkorra teljesen éberré és újra hasfájóssá vált babánkat, de sajnos nem engedtek minket haza, előttünk állt egy kórházban töltött éjszaka. Nem elemezném, mennyire voltam kipihent másnap, pont semennyire, minden másodpercben lestem az ajtót, hogy mikor jön már értünk Zoli, annál is inkább, mert Máté rázendített a szokásosra. Ilyenkor egyik jól bevált eszközünk egyébként a hordozó volt, amibe szépen beleraktuk, majd hintáztattuk benne előre-hátra, jobb napjain ilyenkor el is aludt.. Most is így próbáltam megnyugtatni apuka érkezéséig, erre a tegnapi rikácsolós beüvöltve az ajtón mindenki füle hallatára azt mondja nekem: "Ne rázza már azt a gyereket! Tudja, hogy milyen sérüléseket okozhat ezzel, meg is halhat!!" Hú, de fogalma sem volt arról, hogy ezzel pattanásig feszítette az amúgy is megterhelt idegrendszeremet, s lelki szemeim előtt már láttam, ahogy földre viszem és a saját papucsát tömöm a szájába.. Ehelyett csak rándult egyet a kezem a hordozón, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja, felvilágosítottam róla, hogy a rázás, és a hintáztatás között igencsak nagy különbség van tudomásom szerint, s kevés hiányzott, hogy még valami ultrasértőt is hozzáfűzzek, ha már úgy gondolta, hogy mindenki előtt aláz meg, hiszen szerinte éppen megölni készülök az elsőszülöttünket. De mivel volt gyerekszobám, visszafogtam magam. Ő viszont erre a reakcióra sem számított igazán, s fülét-farkát behúzva somfordált el gondolom kávézni, az úgyis nagyon ment neki, jobban, mint  a lepedőcsere. Végre megérkezett apuka is, s kezünkben a zárójelentéssel újra friss levegőt szívhattunk, s reménykedtünk, hogy elfelejthetjük ezeket a napokat. 

Mivel az élet nem habos torta, néhány hét elteltével újra megjelent a kis csomó.. Már rutinosan vettük az irányt a klinika felé, ahol az orvosunk megállapította, hogy sajnos bizony kiújult a tályog. Rossz a rosszban viszont, hogy a sipolyhoz megint csak nem kerülhetünk közelebb, mert a gennytől, és a felbolydult szövetektől műtét közben gyakorlatilag semmit sem látna, így megint csak nem tehetünk mást, mint megnyitjuk a sebet, és kitisztítjuk a tályogot. Újra betegfelvétel tehát, mondjuk a változatosság kedvéért most másik ágyat kaptunk. Van viszont, ami nem változik, első lépésünkkel belebotlottunk a rikácsolósba. Éreztem, hogy ez a játszma még nincs lefutva közöttünk, de mivel már megint műtötték a gyerekemet, természetesen fontosabb volt, minthogy vele foglalkozzak. Hála Istennek most simábban mentek a dolgok, szegény babánk nem üvöltött, csak fele annyit, mint előző alkalommal, de azért a hordozós hintáztatásra csak szükség volt. Mivel akkor Zoli is benn tudott lenni velünk, ő kezdte el a dolgot, mire ki más is lépett volna be a kórterembe?? Hát persze, hogy a rikácsolós.. Elmondhatatlan dühvel a hangjában oktatta ki Zolit, hogy ne rázza már azt a gyereket, hát meg is halhat!! Na de most nagyon rossz lóra tett ám! :-D Van az én férjemnek egy olyan megsemmisítő tekintete, ami mellé nem kell semmit szavakba önteni, úgyis megvan a kellő hatás.. Látva mindkettejük arcát próbáltam elhúzni ezt a csodálatos pillanatot, s  éreztem, hogy kezdenek kisimulni a rikácsolós által előző alkalommal okozott lelki ráncaim, s olyan hálával néztem a férjemre, mint még soha!

 A műtét egyébként rendben zajlott, s azóta már több, mint fél év eltelt anélkül, hogy kiújult volna, úgyhogy az orvosunk szerint nagy esélyünk van rá, hogy tényleg soha de soha többé ne kelljen hozzányúlni újra, az a kis sipoly meg elvan ott magában, valószínűleg semmilyen gondot nem fog okozni. Ámen.. No? 

Ez így már elég pozitív? :-D