(Majdnem) wellnesselésünk igaz története

Alig vártam, hogy Mátét ágyba tehessem a délelőtti bevásárlás után, ugyanis ezt az élményünket minél hamarabb meg akartam osztani veletek. Még nagyon friss, gyakorlatilag néhány órás az esemény, úgyhogy igyekszem minden pontját olyan élethűen visszaadni, ahogy az valójában történt, istenuccse igyekszem nem ferdíteni. Történt ugyanis, hogy Zoli néhány napja egyszer csak bejelentette, hogy hétvégén dolgoznia kell. Erre a mondatra nekem általában a hirtelen fellépő gyomorgörccsel együtt mindkét kezem összerándulása, és heves szívtáji fájdalom jelzi, hogy menten megüt a guta, de legalábbis szirénázó mentő jön értem 3 percen belül. Így is egész héten kora reggeltől késő estig dolgozik, többet látom a számítógép mögött, mint két lábon járva, ezért különösen rosszul érint, ha még a hétvégék is foglaltak. Ráadásul még csak nem is a fővárosban van dolga, hanem Szegeden, ami egyébként a kedvenc városom, de most örültem volna, ha eltűnik a térképről egy időre. Aztán meg eszembe jutott, hogy milyen hülye is vagyok, hát hogy lehet egyáltalán haragudni egy városra, itt valami köztes megoldás kell, de rögtön! Mivel gyakorlatilag szimbiózisban élünk mi így hárman, azt találtuk ki, hogy kibérelünk valahol a környéken egy szobát, s míg az én életem párja munkálkodik a jövőnkön, mi a Bogyóval majd csak elütjük valahogy az időt, még egyszer mondom: Szeged a kedvenc városom.. :-) Viszont ha már lúd, legyen kövér, meg sem állunk egy wellness szállóig, úgyis régen volt már Szilveszter, amikor is Egerszalókon lógattuk a csülkeinket a forrásvízbe 3 napig, most majd Szegeden tesszük meg ugyanezt, úgysem voltunk még ott hasonlók miatt. Fel is csillant a szeme mindhármunknak (bár lehet Bogyónak csak a sütőtök miatt, amit majszolt éppen), és nagyon gyorsan döntöttünk a Hunguest Hotel Forrás mellett, ami állítólag Szeged legjobb szállodája, árai alapján legalábbis mindenképpen annak kell lennie..

Szerencsésen meg is érkeztünk az objektumba, s míg Zoli bement elintézni a formaságokat, mi Mátéval még a meleg autóban várakoztunk pár percig. Ekkor ért az első meglepetés: a bejárati ajtónál ott állt egy gyakorlatilag tűleveleitől teljesen megfosztott, de díszekkel talpig felaggatott karácsonyfának nem nevezhető kóró, ami pár héttel ezelőtt még biztosan teljes pompájában ragyogott, de január 16-án nem kellene már fájó szívvel ugyan, de megválni tőle? Mellette közvetlenül egy kis asztalkán annak rendje és módja szerint a kissé viharvert adventi koszorú is helyet kapott, ráadásul mind a négy gyertya rajta volt még, igaz kissé viseltesen, de igencsak peckesen kihúzva magukat. A bejárat fölött zöld színű girlandok himbálóztak karácsonyfa formájúra kifeszítve, ez meg azért volt igazán szürreális látvány, mert az igen erőteljes szél ide-oda tépte az egészet, s ha egy kicsit jobban szurkolok onnan az autóból, s ne adj Isten még ráolvastam volna egy-két sötét mágiát, tutira leszakad az egész, és jól pofán nyom valakit, aki éppen arra jár. Ezt látva az első benyomásom nem volt éppen pozitív a szállodáról, de mivel a chokito is rettenetesen ronda volt, és mégis baromi finom, gondoltam, adok még egy esélyt, hátha a belbecs kiemelkedő lesz.

Néhány perc múlva Zolival együtt megérkezett a csomaghordónk is, aki egyébként egy végtelenül szimpatikus ember, jó nagyot is mosolyogtam rá, pedig Isten látja lelkem, nem nagyon szokásom ez idegenekkel. :-) Ahogy a liftből kilépve haladtunk el a szobák előtt, elég furcsa volt, hogy az egyik előtt egy odadobott vendégágy, a másik előtt használt ágynemű, s a miénk előtt egy koszos, csupasz, igencsak használt szivaccsal rendelkező kiságy állt, benne az általunk előre kért műanyag gyerekkáddal. Az első dolog, ami megfordult a fejemben, hogy ezen a szivacson fogom altatni Mátét?? Tök mindegy, hogy hány lepedőt raknak majd rá, köszi, de ennél még a padló is tisztább. Beléptünk a szobába, s láttuk, hogy két különálló ággyal vártak minket, s mikor összenéztünk Zolival, a csomaghordó, még egyszer mondom, végtelenül szimpatikus emberünk ajánlotta fel, hogy ő összetolja nekünk, igazán nem fáradtság, seperc alatt meglesz. Mi Mátéval a művelet közben kissé arrébb mentünk, de vesztünkre pont észrevettem, ahogy elmozdult az egyik ágy, hogy alatta beazonosíthatatlan kenyér vagy kekszmorzsák voltak, Bogyó szeme villanásán láttam, hogy azonnal rárabolna, ha hagynám. Akkor kezdett kissé elborulni az agyam, és bár engem sem a Rózsadombról szalajtottak, hiszen Angliában dolgoztam takarítóként egy szállodában, de az tuti hétszentség, hogy utánam senki sem talált egy ekkora morzsaparkot, hogy még egy tekintélyes méretű hangyabolynak is egy hétbe tellett volna, hogy elhordja. Ennek ellenére még mindig nem szóltam egy szót sem, de azért éreztem, hogy egész magas szintre ment már fel az a bizonyos pumpa.. Ráadásul még a kiságyat is Zoli, és a londíner cipelték be a szobába, aki érezvén a bár hallgatag, de mindjárt kitörő feszültségemet folyamatosan azt ismételgette, hogy mire visszajövünk, a takarítók megoldanak mindent, és ne haragudjunk, de most éppen turnusváltás van, és folyamatosan jönnek az új vendégek. Ez a szegény ember épp csak azt nem tudta, hogy Zoli megérezvén valamit, fél 12-kor felhívta a szállodát, hogy mikor készül el a szobánk (ugyanis náluk van ún. korai érkezés délelőtt 10 órától INGYENESEN), mikor érkezhetünk. Ó, bármikor- érkezett a megnyugtató válasz, a szobájuk már készen áll. Ehhez képest kiságy kopasz matracostul kinn, hadd ne ismételjem el az előbbieket..

A frusztrációs indexünk akkor már mindkettőnknél elég jelentős szintet ért el, de mivel mindennek tetejébe még baromi éhesek is voltunk, gondoltuk, a szálloda most jóvá teheti az eddigi keserű szájízt, együnk hát egy finomat. Egykedvűen nézegettük az étlapot, végül Zoli kért egy halászlét, majd egy lazacot spenótágyon, én pedig egy rántott camembert mellett döntöttem sült gyümölcsökkel, utána kompenzálandó a rossz hangulatot, egy somlóit kértem. Erre a felszolgáló hölgy kedvesen felkiáltott: -Nagyon jó döntés a camembert és a somlói is, ez utóbbi aztán igazán nagyon finom! Miután Zoli felfedte a titkot, hogy ráadásul még cukrász is vagyok, még az is elhangzott a hölgy szájából, hogy: Ó, remélem nem okozunk csalódást!. No, ezt erőteljesen reméltem én is, az előzményeket ismerve meg pláne. Egyébként nem véletlenül választom az étlapról a somlóit szinte minden étteremben, szerintem sokat elárul a konyháról, hogyan nyúlnak hozzá ehhez a tradicionális desszerthez.

Megérkezett a halászlé, és a camembert, Isten látja lelkem, egyikünk sem egy kifogást kereső, kákabelű vendég típus, nálunk jobb evő párt szerintem nem hordott még a hátán a föld, de ez a két fogás nagy jóindulattal is csak közepes volt, minden kreativitást nélkülöző, otthon is bármikor előállítható kis semmiségek. Mondjuk legalább Bogyó jól járt, ő jóízűen eszegette a sült banánt a tányéromról, jelzem, szerintem az is halálra volt cukrozva, majdnem összeragadt a szám, amíg ettem. Aztán kihozták végre a beharangozott somlóit, ami tálalását tekintve egész pofás volt, de ahogy megkóstoltam, mélységesen csalódnom kellett. Iszonyatosan édes volt, olyannyira megborulhatott a cukor, hogy egy kanál elfogyasztása után 3 óráig dolgozhatott bennem az inzulin, mire félig lebontódott a véremben, de az igazi meglepetés csak ezután ért. Miután egyszerűen nem tudtam legyűrni ezt a tömény cukor sokkot, odajött a felszolgáló hölgy, és anélkül, hogy én bármit szóltam volna, azt mondta nekünk: "Tudom, hogy a somlói nem volt valami finom, amióta én itt dolgozom, ez még nem sikerült ilyen rosszul soha". Na, ekkor borult el az agyam olyan szinten, hogy miután lehiggasztottam magam, mondtam Zolinak, hogy most azonnal menjünk oda a recepcióhoz, kérjük vissza a pénzünket (ugyanis azt persze előre elkérték), és húzzunk innen haza amilyen gyorsan csak tudunk, mert nem egy 4!! csillagos szállodához méltó eseménysoron vagyunk most túl, nem beszélve arról, hogy miután a felszolgáló hölgy kérés nélkül saját maga említi meg, hogy a somlói igenis szar, ennek az ebédünk végösszegénél semmilyen de semmilyen kompenzálása nem jelenik meg, így történt hát, hogy 12 000 forintot fizettünk egy olyan ételsorért, ami nemhogy említést sem érdemel, de kifejezetten rossz volt. Mint már mondtam, dolgoztam más országban, egy ilyen után nem hogy a számlát nem fizettetik ki velünk, de 3 napig körülöttünk ugrálnak, csak, hogy feledtessék a nekünk okozott kellemetlen perceket. Most akkor ki van kiért? Mi pihenni mentünk oda, a sok hiányosság láttán egy rossz szót sem szóltunk, na de a somlói ügy úgy betette nálam a kaput, hogy még Zoli is csak nézett, ilyennek nagyon ritkán lát ugyanis.

Félreértés ne essék, tudom, hogy működik ma manapság a vendéglátás Magyarországon. Vigyél magaddal rengeteg pénzt, azt szó nélkül költsd el, de egy rossz szavad ne legyen, ha valami nem tetszik, vagy nem volt finom, amit eléd tettek. Mindkét oldalt volt szerencsém megtapasztalni, voltam vendég, és vendéglátó is, de hogy ez nem egy 4 csillagos szállodához méltó viselkedés, az egészen bizonyos.

Kissé lehiggadva, de mégis eléggé felpaprikázott hangulatban odamentünk hát a recepcióhoz, ahol az egyetlen férfit választottam ki a pultból, tapasztalatom szerint ugyanis sokkal rugalmasabban, gyorsabban kezelnek egy problémát, mint a nők. Megérzésemben nem is csalódtam, ahogy ecseteltem neki az eseményeket, néhány percen belül érkezett is hozzánk a szálloda igazgatója, aki történetesen nőnemű volt. Az egyébként, hogy ő az igazgató, csak jóval később derült ki számunkra, ugyanis a nevén kívül ezt a titulusát nem említette, de ezen most ne lovagoljunk. Zoli vázolta neki a tapasztalatainkat, hogy a kiságy a koszos szivaccsal megvetetlenül a szobánk előtt állt érkezéskor, holott még telefonon is jelezték neki, hogy készen áll a szobánk, hogy a különálló ágyakat a londíner és ő tolták össze, hogy kekszmorzsa-kolóniát találtunk az ágy alatt, na és persze a somlói-ügy. Erre halálos nyugalommal az igazgatónő: Nagyon sajnálja a dolgot, a housekeeping valóban tévedett, egyébként épp most beszélt a pincérnővel, és az ő állítása szerint ilyen nem hangzott el a somlói kapcsán. Micsodaaaa???? Az ütő is megállt bennem, most gyakorlatilag még meg is hazudtolnak, hogy csak kitaláltam az egészet, és el sem hangzott, hogy a somlói szar. Akkor döntöttünk úgy, hogy ebben a remek 4 csillagos szállodában egy percet sem maradunk tovább, tiszteletteljesen kértem, hogy bár a csodás ebédünket készséggel kifizetjük, de a szállás minden egyes forintját azonnal kérjük vissza, mert ahogyan az igazgatónő ehhez az egész kérdéshez állt, az minden, csak nem kifogáskezelés. Újra recepció, majd újabb félórás várakozást követően visszakaptuk a pénzünket, miközben még mindig nem látva az idegtől ecseteltem Zolinak, hogy bár tisztában vagyok vele, hogy nincs több százas olvasóközönségem, ezt a kis semmiséget csak megemlítem majd a blogomban, erre odajön az igazgatónő, hogy ne fenyegessük őket.. Mi? Én most egy magánbeszélgetést folytattam a férjemmel, az pedig, hogy hogyan nyilatkozom a szállodáról tudtommal nem büntetendő dolog. Közben a csomaghordó újra megjelent a bőröndjeinkkel, én elmentem még mosdóba, ezalatt az igazgatónő állítólag felajánlott nekünk egy apartmant, és azt, hogy nem kell kifizetnünk az ebédet somlóistól, mindenestül,  ezt Zoli természetesen már nem fogadta el, eme remek intézmény vezetője annyit nem vett észre, hogy itt nem anyagi természetű kifogásról van szó, mi csak szerettük volna jól érezni magunkat ezen a hétvégén, erre azzal szembesülünk amivel, és szőrmentén még hazugnak is neveznek. Köszi, nem kell apartman, pont elég volt ebből ennyi.

A recepciós egyébként sűrű bocsánatkérések közepette búcsúzott tőlünk, hihetetlenül korrekten állt hozzánk, s a kedves londínerünket se felejtsem el ugye.. :-) A történtek ellenére Szegedet még mindig nagyon szeretem, de annyi bizonyos, hogy a Hunguest Hotel Forrást messze el fogjuk kerülni.