Megérkezett..

Megérkezett..

Már évekkel ezelőtt, mikor még tervként sem szerepelt az agyamban a családalapítás gondolata, azzal volt tele a média, hogy mennyire fontos a pocakban lévő magzat számára a nyugodt családi légkör, a szeretetteljes várakozás, majd a 9 hónap elteltét követően a háborítatlan, természetes szülés, mert ha ezek a tényezők így szép egymásutániságban követik egymást, az Isten sem menthet meg minket egy tökéletes, egész nap mosolygó, kacagó, gagyogó, önfeledt babától.. 

A helyzet az, hogy nálam szerencsésebb csillagzat alatt megfogant nőt még nem hordott a hátán a Föld, mert az előbb felsoroltakból gyakorlatilag minden adott volt. Nyugodt családi élet, nagy-nagy várakozás, sőt, hogy trenírozzam magam a természetes szülésre, még a hipnoszülés tanfolyamra is eljártunk Kuharcsik Rékához (akinek a nevét ezúttal is aranykeretbe foglalva írnám le legszívesebben), minden nap meditáltam, s el ne felejtsem: még a Prána beavatást is megkaptam, amiből a pocakomban lubickoló Máté-magzat is jókora adaggal kapott állítólag, egyszóval nem lehetett panasz arra a bizonyos 9 hónapra. Lelki szemeimmel már láttam, ahogy boldog semmittevésben, egymásra mosolyogva, könnyekkel csillogó szemekkel tartjuk a kezünkben azt az édes kis alvó csomagot, aki csak akkor sír, ha tele a pelus, vagy éhes.. A valóság persze megint gyökeresen átírta naiv kis képzelgéseimet, pedig még a szülés is olyan volt, amilyenről minden nő csak álmodhat. 

Akkor reggel már éreztem, hogy az lesz a nagy nap. Hiába az első gyerekünket vártuk, megéreztem, hogy egész egyszerűen minden más, még a nap is máshogy süt, még a hangom is más. :-D Nem is kellett csalódnom, este szépen a maga rendje és módja szerint megindult a szülés. Már hetekkel azelőtt minden kórházi cuccot bepakoltam, hiszen minket semmilyen, de tényleg semmilyen meglepetés nem érhet. Kibújik belőlem az a kicsi csöppség, aztán mint Vilmos herceg oldalbordája, Kate, másnap mosolyogva, integetve, frissen mosott hajjal mutatom be a rokonoknak a mi kis jövevényünket, majd boldogan behuppanva az autóba az édesen mosolygó csecsemőnkkel hajtunk el arra, amerre mindig süt a nap..

Ehhez képest kb. 6 óra vajúdás után már ki sem nyitottam a szemem a szülőágyon, annyira de annyira fájt. Gyakoroltam a hipnoszülés meditációit, fújtam a lufit a hasamba, lélegeztem szorgalmasan, de aztán eljött az a fájdalom, amin már az sem segített. Tévedés ne essék, a hipnoszülés intézménye valóban egy kiforrott, jól működő dolog, s nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem ebben a szellemben szülök. Viszont a tolófájásoknál már elvesztettem a kontrollt, s ha a drága orvosom nem térít észhez, azt hiszem, teljesen szétestem volna. Pedig pont azokban a percekben kellett a legjobban észnél lenni, összpontosítani, s nagyon odafigyelve végrehajtani az utasításokat. A kitolási szakasz nálam egy teljes óráig tartott, de nem tűnt tovább 10 percnél. Arra emlékszem, hogy minden nyomás után szinte könyörögtem egy pár korty vízért, olyan hihetetlen erőteljes munkát végeztem. S egyszer csak, 6 órás vajúdást követően, gátvédelemmel, természetes úton megszületett a mi gyönyörűségünk: Máté.. :-) Leírhatatlan az a pillanat, amikor 3 ember hirtelen egy családdá válik, tényleg nincsenek rá szavak, sokszor még a mai napig rácsodálkozunk.:-)

S kb. eddig tartott az a tündérmese, amit naiv fiatal házasként elképzeltem a gyereknevelésről, a folyton anyatejtől ömlő mellekről, a csodásan szopó csecsemőről. Merthogy a miénk egyáltalán nem szopott.. de semmit.. A szülés utáni percekben azonnal mellre rakták, abban nem volt hiba, de már akkor is inkább kíváncsian tekintgetett bele a nagyvilágba, pont nem érdekelte a mellem, egyik sem.. Így teltek el a kórházi napok, s nagy nehezen bimbóvédővel végül elkezdett szopni. Akkor még nem sejtettem, hogy minden földi szenvedésem kezdete ez az ördögtől való kis eszköz lesz, ezúton is lebeszélnék róla minden leendő anyukát, mert pont csak a lényege veszik el a szoptatásnak a használatával. Ugye maga a szoptatás úgy van kitalálva, hogy miközben a baba szív, közben stimulálja a mellett a tej újratermelésére. Mármost a bimbóvédő semmi más, mint egy fizikai akadály anya és gyermeke között, nem beszélve arról, hogy a használatával még az a bensőséges együttlét is csorbul, amit maga a szoptatás jelentene. Ez akkor engem, 3 napos anyaként pont nem érdekelt, csak hogy végre hazajussunk a kórházból, s majd otthon biztosan jobban sikerül minden...